Érintetlen

A csecsemő, akit ölbe vesznek, biztonságban érzi magát. A felnőtt, elszigetelten, sötétben, magányos éli meg ugyanezt. Hová tűntek az érintéseink? Amikor a távolság megszűnik, amikor bőr a bőrhöz simul, amikor érezheted testem melegét… Amin keresztül érzékelhetlek. Igazán. Téged. Hová lettek? Mi lett a világunkkal?

Nem csak nem közeledünk, de agymosott robotok módjára tesszük fel egymásra, gyönyörünk lelve a hányingert keltő monotóniában az újabb téglákat. Tégla-tégla-tégla. Falak. Se ajtó, se ablak. Egyedül vagyok. Egyedül vagyunk. Szorgalmas munkásokkal épülnek modern korunk lélek-lakótelepei. Karnyújtásra egymástól, mégis elfalazva.

Kizárlak, ne érj hozzám!

Hozzám kellene érned. Hozzád kellene érnem. Hogy érezhessük egymást, hogy minden rezdülésem átadjam, hogy érezd az energiát, amit adhatok, ami összekapcsol minket. Mindenkit. Hogy rendszerben élünk, hogy összetartozunk, hogy függünk egymástól és ettől a soha meg nem kapott érintéstől.

De ahogy körbenézek, üres tekintetek, melyek minden mögöttes tartalom nélkül, csak téglát rakosgatnak. Szavak! Szavak! Szavak mindenhol!

Mondd el szavak nélkül! Ölelj át, simítsd ki a hajam az arcomból, fogd meg a kezem és ne beszélj hozzám többé! Csak félrevezetnél. Vagy üss meg, pofozz fel, csak engedd, hogy érezhesselek! Ne félj az érintéstől! Ne félj megérintve lenni! Tarts meg a karodban, és én talán megtanulok bízni!

A másik karnyújtásnyira van, hagyd hát abba a téglapakolást és törd át a falad! Mert a meg nem fogott kézbe, az át nem ölelt, végig nem simított testbe végleg beleég a nyom. A heg, a hely, amit valahogy mind próbálunk feltölteni.

A világunk egy nagy űr, telis-tele, befalazott építőmesterekkel, akik nem akarják érezni egymást, pedig jobban vágynak rá, mint valaha. Nagyobb szükség van rá, mint valaha.

A 10 millió érintetlen ember országa.

És az űrt feltöltjük. Mindenhol ott a zaj. Az ordibálás, a düh, az agresszió. Az állandó erőszak, a balesetek. Mert a testi kontaktra így, vagy úgy, de szükség van.