Függésben, függetlenül

Egy napsütéses, szép reggelen, Csipke Rózsika felébredt és meglátta maga előtt az őt épp öntudatlan, kiszolgáltatott, tehetetlen helyzetében megcsókoló herceget. – Hát mit képzel magáról ez a suttyó? – gondolta magában – És még az ilyenek nevezik magukat úriembernek? Bezzeg az én időmben még nem volt szokás csak úgy alvó hölgyeket csókolgatni. Mennyit aludhattam?

• Elnézést, felénk mielőtt ledugnád a nyelved egy hercegnő száján, szokás bemutatkozni. – szólal meg végül, felháborodottan meredve a hercegre. – Csipke Rózsika – nyújt kezet.

A herceg, zavarba jön a kérdés hallatán, meg aztán eszébe is jut hirtelen, hogy neki még bizony neve sincs, miként is mutatkozhatna be? Így zavartan nyújt kezet Rózsikának, egy „Jó reggelt Hercegnő!”-t rebegve.

• Önnek is jó reggelt. Most pedig megtenné, hogy arrébb áll? Sok dolgom van. – majd határozottan feláll, kontyba csavarja a hosszú „éjszakától” viseltes loboncát, végigsimítja a ruhája ráncait és a legnagyobb természetességgel távozik.

Akár. Így is lehetett. Volna.

Most viszont tényleg így van. A modern Csipke Rózsika felállt a kiszolgáltatottságból. Öntudatra ébredt.

Aztán az utóbbi hetek estéin volt is szerencsém, hosszasan beszélgetni néhányu(n)kkal. Magabiztos, határozott, cél- és úgy egyébként minden tekintetben tudatos, okos, csinos, szép nőkről beszélek. Olyanok, vagyunk, akik függetlenek akartak lenni és mindez kívülről szemlélve sikerült is.

Stabil egzisztencia – nem függünk anyagilag a férfitől, pipa.

Diplomák, továbbképzések – nem függünk tudatlanságunkból fakadóan a férfitől, pipa.

Stabil baráti kapcsolatok – nem függünk szociálisan a férfitől, pipa.

Stabil lakás-körülmények, önvédelmi edzés – a biztonságunk nem függ a férfitől, pipa.

Bulik, bárok, éjszakai élet – nem függünk társadalmilag sem a férfitől, ez is pipa.

Magánélet – nem függünk érzelmileg a férfitől, pipa.

Jöhet a feminista duma, nem érdekel.

Csak aztán ezek a magabiztos, független nők, kimérten, hidegen, páncélban, leülnek beszélgetni egymással. Közben pedig egymásban magukra ismerve, sorra-sorra, levesznek egy-egy vért darabot. Míg nem marad más, csak a puszta, nyers valóság. Legalább egymás előtt.

Jön egy seggfej, aki maga alá gyűr, feldöf, ízekre szed, nagy játékos lévén, ügyesen keveri a kártyát, és az a páncél, amiről amúgy valóban bármi visszapattan, buborékként pattan szét.

Határozottan nem azokról a férfiakról beszélek, akik sosem törődnek velünk, hanem azokról, akik egyszer adnak, másszor elvesznek. Összességében persze nemhogy nullára nem, de inkább mínuszra jövünk ki, viszont amikor épp adnak, azok annyira pluszosak, hogy sutba vetjük a korábbi tartozást.

A jelenséget én pokol-mennyország effektusnak nevezem. Mindkét helyre eljuttat, ugyan, csak sosem tudod ép melyik következik. Hogy miért maradunk? Mert a mennyország baromi jó hely. Akkor is, ha csak ritkán látjuk.

Miért folyik a harc? A hatalomért. Mint, mindig.

Mi pedig ilyenkor, és csakis ilyenkor elbukunk. Valami átkattan és függeni kezdünk. Belekóstolsz a mennyországba és, ha az mindössze csak egy tizedmásodperc is, utána, akárcsak a jó drog után, a valóság kevés lesz.

Vagy talán tényleg, csak megununk egyedül, páncélban lenni és úgy szeretnénk, hogy valaki letépve azt, megláncoljon. Lényünkből adódóan biztonságot keresünk, így azt meg is találjuk, hiszen a függéshez egy stabil pont legalább kell. A stabil pont ez esetben pedig épp az a pillanat, amikor megtörik a független női imidzs. Az a kiszolgáltatottság, melynek szeretete lényünkből fakad. Az alvó Csipke Rózsika. Csak a ma név nélküli hercege, nem tud élni ezzel a kiszolgáltatottsággal. That’s it.

És ez az a pokol, ahol mindenért magunkat okoljuk. Ahol érzelmileg soha, fel sem merül, hogy a férfi önző és destruktív. Csak az, hogy “Mit csinálok rosszul?”, “Mi lehet a hiba bennem?”, “Miért nem kellek?”, Nem vagyok szerethető?”, “Valóban ezt érdemelném?”. A magabiztosságot a teljes bizonytalanság és kiszolgáltatottság váltja. Az addigi önbizalom pedig egyszerűen kuka.

A páncél hát leesik, és ott marad, (nekem legalábbis mindenképp,) a naiv kislány, aki bizonytalan, törékeny, gyenge és icipici. Szinte észrevétlen. Aki mindig fél, hogy zavar, láb alatt van, izgul, hogy…mindegy. Tulajdonképp jelentéktelennek érzi magát.

Amit persze gondolnia sem szabad, szavakba önteni pedig végképp nem. Ez a belső, pici, jelentéktelen lény, pedig így megvédeni kényszerül a férfit, saját magától.

• Ne haragudj, hogy összetapostál, bocsáss meg kérlek, véletlen volt, olyan nagyon rossz helyen álltam! Meghúzódom valahol, csak engedd meg, hogy maradjak!

Annyira nem vagyok ilyen! Nagy fenét nem! Semmi nem tud kijönni belőled, ami nincs meg benned.

Jó, elfogadom. Ilyen is vagyok. Meg kell élni ezt is, ez az instrukció, hát legyen. De ettől még undorít a tükör, melybe bele nézni kényszerülök.

Talán lesz egyszer valaki, aki megérdemli, hogy függjek tőle. Talán, ha lesz egyszer valaki, az nem függeszt fel. Talán, ha lesz egyszer valaki, megszűnteti a poklomat.

És mélységesen gyűlölni fogom, hogy elvette a mennyországomat.