„– De most komolyan! Hol a dühöd? – Dunsztom sincs. Nem találkoztam vele.”
Tititi-ti, tititi-ti, tititi-ti…05.50. Skylar Grey Dance Without You-ja hangos robajjal hasít bele a sötét, fagyos reggelbe. Túl a leghosszabb éjszakán, a fényt még mindig nélkülöznünk kell. Van nappal és van éjjel, közte pedig folyamatos hideg, szürke, köd.
Az állkapcsaim erővel kell kimozdítanom a szorításból. Pokolian fáj. Nagyszerű, ismét eljött ez az időszak. Talán ez is csak egy jele annak, hogy zárok. A testem reagál a változásokra és úgy tűnik, van, ami még mindig nem engedi, hogy haladjak. Szorítás, a fogak összekoccannak. Innen, aztán nem jön ki semmi, csak a lehető legnagyobb ellenőrzésen átesve. Eszembe jutnak a korábbi szavaim: „…ahhoz kell erő, hogy a fogaid megszűrjék a szavaid.” – Na bravó, oltári jól sikerült.
Fekete-fehér. Ez lett hát a színes lapból, egy sakktábla, sötét-világos bábukkal. Magam váltam a kontraszttá. Így akartam, kit hibáztathatnék? Sivár. Igen, ez a jó szó. Sivár lett. Már boldog is csak így vagyok, fehéren, de feketével. Én meg még büszke is voltam, íme, a megtestesült jin-jang. Azt hittem, ez így van rendjén. Csupa kiegyensúlyozottság, és harmónia.
Semmi. Csak KONTROLL. És vegyíthetem én akárhogy, magyarázhatok bele bármit, ez még a legjobb kavarás után is maximum szürke. Amit ugye gyűlölök… Ha másért nem, legalább ezért jogod lenne dühöngeni!
Fekete szoknya, fehér ing. Mintha lenne mit ünnepelni. Azon a két évvel ezelőtti szürke, hasonlóan esős napon, Valaki nem tudott mit kezdeni a jogos könnyeimmel. Később meg a jogos érzéseimmel. Kényszeredetten védtem hát meg Őt tőlük. Úgyhogy sutba vágtam az egész csomagot, mondván nekem már nem kell, szabaduljunk meg mielőbb mindentől, ami másokban félelmet kelt! És láss csodát, semmi nem fájt többé. Nem voltak égési sérülések, nem voltak könnyek, egy percig sem voltam dühös, semmi nem lepett meg és semmi nem zaklatott fel. Sokat segített. Másképp megroppanok. Másképp mindenhol zúzódások borítanának. Óriási árat fizettem. A csomaggal a kukában landolt az őszinte mosolyom, a felszabadultság, a csillogó tekintetem és a boldogság is.
Jelen állás szerint pedig nem tesz boldoggá semmi. Olyan lettem, mint Ő. Semmilyen.
Fekete-fehér.
Hiányzik a VÖRÖS. Amikor izzik, amikor vérzik, amikor fáj. Hiányzik a dühöm. Ma talán először. És ahogy kortyolok egyet pohárból, elképzelem, ahogy a sötétvörös bor, újra megtölt színnel. Érzem, ahogy végigfolyik rajtam az elfojtott haragom. Felfeszítem a Pandóra szelencét. Vérvörös leszek.
- Nézd, ehhez értek. Tönkre tenni, megjavítani, tönkretenni, megjavítani.
- Igen, csak van, amit ha tönkre teszel, soha többé nem lehet már olyan, amilyen volt. – ismét könnycseppek szaladnak össze a szememben, kezd homályosodni az arca, a szavak pedig beakadt lemezjátszóként ismétlődnek a gondolataimban. (tönkre tenni, megjavítani, semmi más, csak egy pszichológus, nekem ennyit jelentett a társaságod, nem éreztem semmit, nem megy – nem kellesz. TE nem.)
Megölt. Belül megölt. Kiszívta belőlem az utolsó csepp vöröset is. Amitől ő éppoly hideg és élettelen maradt ugyan, de legalább én is megszűntem hús-vér ember lenni.
Ez (szíven) ütött.