Akarat-erő(?)

•  Elegem van! Nem akarom ezt újra.
• A fejeddel valóban nem akarod. Csak az a baj, hogy megint erőből vagy okos.

Az akarat, teremtő erő, ahogy mondani szokták. És én pici korom óta teremtem a saját kis világomat, fejből. Erőből. Kitartással. Mert azt tanultam, hogy „Nincs lehetetlen, csak tehetetlen.”. Hogy mindent meg lehet oldani, hogy a millió nehézség árán, ha igazán szeretnénk valamit, végül révbe érünk. Ami valószínűleg így is van. De én többre vágytam. Nem volt elég, hogy eljussak a célomig, én akartam megmondani merre menjünk. Nem csak azt akartam befolyásolni hová, de azt is hogyan kanyarodjon az út. Egyszóval, KONTROLLra vágytam az életem eseményei felett. És talán vágyom is…

Igazából valóban hihetetlen akaraterős nőnek gondolom magam, amit a környezetem vissza is igazol, csak az élet lazán beint rá, újra és újra, lehetek én bármennyire szívós. Tény, hogy az akaraterő egy igazi varázskulcs, ami szinte minden zárat felold, csak a boldogság ajtaját nem nyitja. Így hiába is próbálnék én, vagy bárki, erőből boldog lenni, kudarcra van ítélve.

Egy szobában vagy. Ez a szoba az életed. Szemben veled, pedig hatalmas ajtó áll. Rajta óriás betűkkel felirat hirdeti: Út a boldogsághoz. Ki ne akarna bemenni? Hát bátran elé állsz, lenyomod a kilincset és megpróbálsz benyitni. Nem nyílik. Bizonyára beragadt, gondolod, így újra, kissé erősebben nyomva próbálkozol. Semmi. A lelkesedés megtörik, de nem adod fel, hisz látod, annyi mindenkinek sikerült már előtted. Hát felhívod a barátaid és megkéred őket, hogy segítsenek. Hiába a többszörös plusz erőfeszítés, az ajtó még mindig nem mozdul. Megtörsz. Erőt és kitartást veszítesz. Ugyanakkor szívóssá is tesz az újabb kudarc, hát további segítségért fordulsz. Jön a család. Te, a barátaid és a családod, mindent beleadva, különböző kulcsokat forgatva a zárban, próbáljátok belökni az ajtót, de az még mindig mozdulatlan marad. Elfogy az erő, nem tudod, mit tehetnél, csak annyit tudsz, hogy be akarsz jutni. A következő lépésként jön a terapeuta. Így már mind, együtt, közös erővel feszültök neki és nyomjátok a boldogság ajtaját, hogy kinyíljon végre és átléphesd a küszöbét.

Senki nem csinálja másképp. Nyomjuk, taszigáljuk, lökdössük az előttünk álló ajtót és legtöbben soha nem jövünk rá. Soha.

Talán csak lépni kellene egyet. Hátra. Talán finoman magunk felé kellene húzni. Talán néha csak máshogy kellene próbálni – és nem folyamatosan ismételgetni a traumáinkat annak reményében, hogy egyszer majd máshogy alakul.

Azt hiszem, néha merni kell bedobni a gyeplőt és kiengedni a folyamatos irányítást, mert nem visz előre. Vagyis az igazán lényeges úton nem. Ott csak az elakadásaink tengelyéhez kiláncolva róhatjuk a jól bevált köreinket, nyugodtan kivárva, ahogy a ránk omló kudarchegy maga alá temet. Mert maga alá fog.

Vannak dolgok, amik kontrollal nem elkerülhetőek. Akaratból nem lehet megakadályozni, hogy összetörjön a szíved. Fejből, meg erőből nem lehet szeretni, vagy párkapcsolatot kreálni, bármennyire is unjuk a magányt. Az adódó helyzeteket tudni kell elfogadni. Ha látod és tudod, hogy jön a szakadék, akkor sincs gond. Olykor ismételten, szánt szándékkal belesétálva érted csak meg. Az akarat önmagában kevés. Nem tudlak elfelejteni vele – csak fejből okosnak lenni – csak nagyon tudatosan azt írni és mondani, amiről tudom, hogy kellene. De még nem jön belülről.

„Okos nő vagy. De néha türelemmel ki kell várni az időt, hogy a tapasztalatink beérjék a tudásunkat. Neked ez még nem jött el.” – Az érzelmi rendszer nem engedelmeskedik tudásnak. A racionális soha nem veheti fel a versenyt az irracionálissal. Az érzelem, csak érzelemmel irányítható.