Nyílt levél

18.45. – kiesek a munkahelyem ajtaján.

Nagyszerű, most már biztosan nem érek oda időben. De szólni sem tudok, hogy kések. Hozom a formám. – puffogok magamban, miközben befordulok a sarkon és sietve az aluljáró felé lépkedek. – Nagyon hiányzott nekem ez a randi, tényleg szükségem van rá, hogy újra meg kelljen állapítanom, hogy a mai világban az se normális, aki még egyáltalán emberekkel találkozik.

Már nem volt időm renoválni az arcom. Egy francos hajkefe sem volt nálam. Hideg is volt, álmos is voltam. – Hiszek benne, hogy az első 5 percben, minden eldől. Az legalábbis mindenképp, hogy lesz-e második találkozás. Jelenleg 10 perces lemaradásban voltam. Ekkor döntöttem el, hogy megadom a szokásos 5 percet és nem futok udvarias köröket, lelépek.

Aztán megláttalak…

Nem tudom hol volt az a pont, ahol megadtam magam. Minden olyan gyorsan történt.

Talán akkor, amikor rájöttem, bárhogy keresem, nem találom azt a bizonyos „DE”-vel kezdődő mondatot, talán, amikor azt mondtad, „Hidd már el, hogy megérdemled.”, talán, amikor nem kérdeztél a lányról, aki ezeket a betűket is pötyögi a monitorra meredve, talán mert nem kell arról beszélnem, mi volt. Vagy mert már nem is tartom lényegesnek. Talán, mert most sem azért írom ezeket a sorokat, hogy lenyűgözzelek, hiszen azt személyesen akarom megtenni. Nap, mint nap, újra és újra.

Voltam bizakodó, akartam menekülni, aztán mikor önmagamat kényszerítve, maradtam, jött az émelygés az egésztől, végül pedig valahogy összedőlt a belső biztonsági rendszer. Csak úgy, detonáció és különösebb robaj nélkül. A félhomállyal átszőtt csendben, amíg a mellkasodon fekve, csak a szívverésedre figyeltem. A szavak, a falak, a műanyag, a keret, minden elporladt. Én pedig nem zuhantam szét. Sőt. Nincs páncél, nincs kivont kard. Nincs semmi.

Én vagyok és Te vagy. És az a pillanat, amiben megszületik a Mi, s vele megannyi új lehetőség, velünk, nekünk, értünk.

Nem tudom mit csináltál. Talán semmit, talán mindent. Visszaadtad a hitem. Megszelídítettél. Megnyugtatsz. Biztonságot adsz. Feltöltesz. Újra mosolygom. És az valami leírhatatlan, ahogy nézel rám.

Igen. Irányításmániám van, monomán vagyok, túlkontrollált és kontrollálhatatlan. Határozott, erős, gyakran sértő és dühítő. „Igen, ez mind így is van, csak mindemellett nő is vagy.” A karjaidba olvadtam. Oda, ahol végre nem csak akartam, de tudtam nőnek érezni magam, mindenféle sallang nélkül. Te vagy a legjobb dolog, ami csak történhetett velem.

Kockáztatok? Lehet. De vállalom. Mert hiszek bennünk. – „Hát Klau, Isten hozott a hús-vér emberek világában! – Jó újra itt.”