Komfortzóna

Mentem három kört a lakásban. Kinyitottam a hűtő ajtót, aztán visszazártam. Lezuhanyoztam. Tettem egy újabb kört. Mint aki valami olyasmire vár, amit maga sem ismer. Elnyúlt pólóban, mezítláb ténfergek, majd felteszek egy kávét és a gőzölgő csészével a kezemben lerogyok a kanapéra, és a TV képernyőjét bámulom. Kissé oldalra pillantok, észreveszem a laptopom és percekig farkasszemet nézek vele. Írni kellene. Tudom. A facebook is naponta rám szól, hogy elhanyagolom az oldalt.

Ma épp 50 napja, hogy egy betűt sem ütöttem le. Hát bekapcsolom a masinát és nézem tovább, immár a Word üres, hófehér felületét. Írjunk. Jó. A komfortzóna… enter, szóköz, T-Ö-R-L-É-S. Új bekezdés. Amikor minden változik… szóköz, szóköz, enter, backspace. Egyre hangosabban dobolok a körmeimmel az asztalon. Jó. Írjunk. De mégis miről? Minden olyan bárgyúnak hat ilyenkor. Amúgy is rettegek az első poszttól, mikor hosszabb kihagyás után kezdek újra írni, mert mindig annyira erőltetett, hogy szinte látszanak az izzadságcseppek a papíron.

Egész egyszerűen nehéz számomra az írás, amikor boldog vagyok. Nem azért, mert nem tudnék miről pötyögni néhány sort, csak mert úgy érzem, olyan csöpögősnek és nyálasnak hatnak az egyszerű szavak is a rózsaszín fátylon keresztül, hogy azt nem szívesen nyomnám le senki torkán. És nem tudom, hogy erre mégis ki lenne kíváncsi? Valahogy nekem nem megy ez a minden happy, hajrá, bármit elérhetsz, csak igazán kell akarni, meg tenni érte, mert nem érzem emberinek. Olyan mélyen él bennem, hogy a művészetek a fájdalomból építkeznek és így a legmélyebb sebek gennyes vérfoltjaitól lesznek eladhatóak, hogy meg sem próbáltam másképp. És lássatok csodát! Három bekezdés kész, pedig még nem is beszéltem semmiről, csak a félelmeimről és a bennem lévő gátakról. Bravó, még néhány enter és mehet is a blogra.

Érdekes, hogy milyen gyorsan meg tudnak változni az ember gondjai, nem Klau? – visszhangoznak a fejemben Viktor szavai. És akkor ennek most örülnöm kellene? – kérdeztem tőle kitörölve egy könnycseppet a szemem sarkából, de nagy mosoly kíséretében. Kellene, igen. – szállt fel az éppen oda érkező metrószerelvényre. Mielőtt az ajtó bezárult volna, még megjegyezte: Végre valós problémáid vannak; ez is valami.

És valóban. Kedvem lett volna világgá kürtölni. Hogy hahó, emberek, ezt is elértük, igazi nő lettem, igazi problémákkal!

Komfortzóna… Valami védett, otthonos, kellemes, meleg. Megvéd az esőtől, a fagytól és a túlzottan égető napsugárzástól is. A komfortzóna szokásfalakból épül, így rendkívül könnyen kiismerhetjük benne magunkat, a polcokon pedig kissé porosan, ámde tündöklőn mosolyognak vissza ránk a mindig így szoktuk pillanatképei. De a pillanat megsárgul és eltűnik. Van, hogy lavinák indulnak a semmiből és a komfortzóna se nem biztonság, se nem otthonos többé. Van, hogy egyszerűen csak túlnövünk a falakon, vagy csak lehullanak a mindig így szoktuk pillanatképei, mert a mindig így szoktuk megoldások megszűnnek működni. Az én komfortzónámban pedig már kicsit sem volt komfortos.

Kiléptem. A fényre, az igazi emberek világába. Vállalom a kockázatot, hogy megéget a nap, vagy fázni fogok a hűvös estéken, mert fel kell ismerni, hogy mi az, amin nem tudunk változtatni és mi az, amin igenis kötelességünk. Ami pedig még fontosabb, hogy képesek legyünk megkülönböztetni ezeket egymástól.

Még minden új itt. A fények, az illatok, a színek. Néha minden elhomályosul, mint annak, aki az évtizedes sötétség után hirtelen napba néz. Elszoktam ezektől az ingerekről. Kicsit ügyetlenkedem, kicsit török-zúzok, mint a porcelánboltban az a bizonyos elefánt, amit egyébként gyakran bolhából hozok létre. Nem tudom, hogy kell jól csinálni, vagy legalábbis nem pocsékul, de hihetetlenül élvezem az újdonságot, mely nem megtörni, hanem körülölelni akar. Annyit és akkor mutatok meg magamból, amennyit, és amikor akarok, úgy, ahogy én szeretném. Számomra ezt jelenti a szabadság.

Megértettem, hogy amin dolgozni lehet, az csakis én magam vagyok. Mindegy, a másik, nem számít a környezet, felejtsd el a miért kérdéseket! Egyszerűen nincs értelmük. Az egyetlen dolog, ami meghatározható, és amit érdemes is meghatározni, te magad vagy. A kudarcot és a sikert csak egyetlen dolog választja el egymástól és az pedig a te hozzáállásod. Lehetetlen irányításunk alatt tartani mindazt, ami történik, vagy megtörténhet velünk. A reakcióinkat azonban mi tesszük olyanokká amilyenek. Merd érezni, merd kimondani, merj reagálni. Nem baj, ha nincs a komfortzónán belül, hiszen azt bármikor újraalkothatod, de önmagaddal 50 év múlva is együtt kell élni.

A változás az állandóság mozgatórugója. Az ellentétek végre újra összeértek. Karthágó újraépül.