Hát itt vagyok. Megint ez a bizonyos moziterem. Hatalmas. Rengeteg sor, vörös bársonyszékekkel, csak éppen tök üresen. Rajtam kívül senki… Egyedül, a középső sor kellős közepén, kényelmesen és mereven bámulva a szürke vásznat, ami valahogy túl közelinek és túl óriásinak hat.
Kilépek és otthagyom magam.
Szétnézek a teremben és látom, ahogy fenn, egy kis üvegfal mögül, valaki, aki nagyon emlékeztet egy lányra, aki talán voltam, bekapcsolja a vetítést. Biztonságban van. Az üvegfal megvédi minden fájdalomtól, félelemtől, csalódottságtól, veszteségélménytől, kétségtől. Önérzetesen, bátran nyomja le a START gombot. A film pedig kérlelhetetlenül elindul.
A díszlet történelmi hatású, a római birodalomra emlékeztet minden részlete, de rossz előérzetem van. Egyfajta balsejtelem. Azt hiszem, félek. A lány, akit a székben hagytam közönyös. Semmi nem éri el, hűvös, semmilyen. Ha jobban megnézem valami lehelet vékony ráolvadt. A természetesnek ható maszkjáról pattan vissza minden. Létrejött egy páncél. Páncél a világ és a bőre mezsgyéjén. Tompít mindent. Befelé és kifelé egyaránt. Aki mögötte van, számomra láthatatlan. A külső gépies és műanyag. Helyenként zárlatos, de működő. Én pedig nézem ezt a jelenetet és rettegek. Menekülnék a helyzetből, itt akarom hagyni ezt a termet. Van benne valami nagyon bizarr, amire nem vágyom. De egy hatalmas, érthetetlen erő egyre csak húz visszafelé, míg egyszerre csak beszippant a film. Benn vagyok. Nem látom már sem a nézőt, sem a vetítőt. Benn vagyok. És minden igazivá válik. Szétfoszlik a realitás és a képzelet valóssá lesz, az irreális pedig a jelenemmé válik.
Nagyon zavaros. De a körülöttem élők készülnek valamire. Várnak valamit. Ugyanakkor félnek is mindattól, ami jön. Valami érkezeik és a tengerről jön. Férfiak sehol. A régi, római kori utcákon, gyermekek játszanak, a római kori házakban római kori ruhát viselő nők serénykednek. Végigmérem magam. Fehér, kétvállas, aranyövvel átkötött, arannyal szegett tógát viselek, melyet a kulcscsontomnál mindkét oldalt egy-egy aranypénz díszít. A hajam hullámos. Kontyba font, néhány kósza tincs helyenként a vállamra, máshol az arcomba omlik. A homlokomnál aranypánt. Két dologra jövök rá. 1: A férfiak mind harcolni mentek. 2: Valami fontos szerepet töltök be. Talán a király lánya lennék? Esetleg a felesége? Egy biztos. A feladatom megnyugtatni az embereket. De hogyan, amikor én is ennyire rettegek?
SNITT.
Beborul az ég. Fekete felhők gyülekeznek. Kürtök harsognak mindenfelől.
Robusztus fekete hajók, fekete vitorlákkal érkeznek. Valami jön és az emberek bezárkóznak. A mólón állok, miközben a tenger egyre nagyobb, fekete hullámokkal nyaldossa az előttem elterülő partot. Dacolok. Érzem, itt kell maradnom, bármi történjen is. Azokért, akikért felelősséggel tartozom.
A hajók befutnak. A katonák tömött sorokban, zord arccal, kardjukat pajzsukhoz ütve vonulnak le a fedélzetről. Vészharangok konganak. ((((„Veszélyben vagy, tűnj már innen!”))))
Egy fekete koporsó érkezik, hat erős férfi vállán. Mindegyikük fejet hajt előttem. De a koporsót tovább viszik és elzárják.
Utánuk indulok. Tudnom kell, mit rejt, még ha messzire és mélyen zárják is el. Az ajtók sorra nyílnak előttem és a hetedik kitáruló szoba mélyén végre megtalálom. A hatalmas belső tér közepén, felállványozva, gyertyákkal körbe véve, az óriás fekete koporsó… és az oszladozó test bűze, ami bejárja a szobát. Körülöttem tálakban, vastag, fehér szelvényes kukacok tekeregnek. Bármit is rejt a fekete szarkofág, nagyon veszélyes. Az iszonyatos bűzben ájultan rogyok földre.
SNITT.
Egy férfi segít fel. Talán valamiféle jós, aki a határozott parancs ellenére minden kérdésemet megválaszolja. A koporsó egy, az egész birodalomra veszélyes, nagy erejű és mágikus hatalmú nőt rejt. Megölték ugyan, de még halálában is rettegnek tőle. Még halálában is bajt hoz. Még halálban is mérgező. A megtestesült rossz. Akit úgy kell megsemmisíteni, hogy még az emléke se maradjon. Ma éjjel elöntik a kukacokkal, akik hajnalra végeznek is. Ezután pedig egy önként vállalkozó, bátor katona, elfogyasztja a lárvákat, hogy a mérgező gonoszságból semmi se maradjon és mindenki nyugodtan élhessen végre. Egy dolog biztos. Aki erre a feladatra vállalkozik, belehal.
SNITT.
Nyílik az ajtó, és az a bizonyos katona sétál be rajta. Azonnal beleszeretek. És azonnal elfelejtem, hogy az enyéim védelme a feladatom. Szeretem! Szeretem! Nem akarom, hogy meghaljon. Nem veszíthetem el. Inkább a több ezer ártatlan nő, férfi, gyermek. Bárki. Nem érdekel.
Ő az egyetlen, aki szinte ügyet sem vet rám. Nem hajt fejet, nem néz rám, csak a koporsót bámulja. És akkor megértem…
Szerette a benne fekvő nőt. Ezért vállalja a halált. Minden gonoszsága, mérgezősége ellenére, mert nélküle nem tud akar létezni.
Szereti azt a nőt. – Én pedig máris utálom. Utálom a koporsót, azt, amit rejt, utálom a világot és mindent, ami szent, vagy profán. A gyűlölet annyira eluralkodik rajtam, hogy eltorzulok. A ruhám sötétedik. Szinte fekete már. Mérhetetlen energia önt el, amit pusztításra szántak.
A katona felém fordul és kézen fogva a koporsóhoz vezet. A teteje lassan, hangos nyikorgás közepette emelkedik fel. Kíváncsian, feszülten, gyűlölettől égve tekintek bele. – Én vagyok. Én fekszem benne.
SNITT.
A nézőtérre tekintek. A vetítő lány biztonságban van. Üvegfal védi. A néző lányt páncélként őrzi a maszkja. Rendben vannak. Én pedig – itt benn, benn egy filmben – megsemmisülök.
A vászon kilök magából. Visszamegyek, a székekben felejtett önmagamhoz. Furcsa hangok szűrődnek át a páncélos felszín alól. Látom, ahogy a közönyös maszk, belülről átnedvesedik. Valaki bent zokog. Meg szeretném nyugtatni, de nem találom. Nem látom már.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: