Élet az objektív túloldalán

• Szívem! Mit csinálunk a hétvégén? – kérdeztem lelkes csilingelő hangon Gábort a múlt hét hétfőn.
• Te nem tudom. Én fotózom a Hungaroringen. – válaszolt a legnagyobb természetességgel.
• És ezt mégis mióta tudod?
• Már egy ideje.
• És mikor akartál szólni?
• Éppen most. – mosolygott rám ártatlanul.

Na tessék! Bár felfoghattam volna szabadságként, örülhettem volna, hogy magamra fordíthatok egy teljes hétvégét, az esemény mégis úgy sokkolt, mint ha nyakon öntöttek volna egy vödör gilisztával.

1. Nem szólt időben.

2. Nem kérdezte meg, hogy lenne-e kedvem vele tartani.

Szeretném leszögezni, hogy oda vagyok érte, hogy fotózik és a kiskocsik iránti érthetetlen rajongását is egész jól elfogadtam, sőt ha be vagyok feszülve, magam is vezetek a monitor előtt ülve, igaz forgalommal szembe és a lehető legtöbb tereptárgyat felborítva, vagy összetörve, de egészen jól értem mi lehet benne megnyugtató. Na de ha egy nő elhanyagolva érzi magát és még a hőn áhított romantikus hétvége illúzióját is a benzingőzt árasztó, zajos, egymást üldöző Suzukik elé vetik, akkor jobb menekülni.

Pénteken este közölte, mégis szeretne magával vinni, én pedig repestem az örömtől.

Szombat. – Sörözés olyanokkal, akik már voltak kinn az előző két nap a versenyen.

• És te komolyan el akarod hozni? – kérdezték Gábort olyan arccal, mintha legalábbis egy csirkét próbálna megtanítani az angol WC használatára, természetesen az én jelenlétemben.
• Ne mondj már ilyet, hát így hogy akarna eljönni? – lökte oldalba ő.
• Hát az egy fiúhely. – érveltek ismét komolyan.

Én pedig lassan összezavarodtam. Az este folyamán húszszor ismételtem, hogy én akkor köszönöm, inkább mégis kihagynám az élményt. De valahogy vasárnap 11.00-kor mégis csak az egyik sátorban találtam magam a Hungaroringen, fényképezővel a nyakamban, mondván majd nekem is tanít egy-két trükköt és hát ugye marad a gyerek, ha játszik.

Maradt is, csinált is vagy 24 képet, csak biztos nem cseréltek neki filmet, mert délután egy óra körül, már ment az sms a Húgomnak: „Kérlek, majd emlékeztess rá, hogy soha a büdös életbe többé ne jöjjek ki Gáborral versenyre.”

Na nem mintha abban reménykedtem volna, hogy a kedves párom végig szorítva majd a kis kezemet fog maga után vontatni, de azt azért nem hittem, hogy nem veszi észre, ha lelépek. Esküszöm mindenre, ami szent, hogy még rám is nézett, miközben távoztam, de ezek szerint rajtam maradt a láthatatlanná tévő varázsköpenyem, mert mikor visszaértem, nem érkezett arra vonatkozó kérdés, merre járhattam. Na se baj, gondoltam nyeljünk egyet, hát mégsem várhatom el, önző módon, hogy velem foglalkozzon, mikor dolgozni jött! Úgyhogy mondtam magamnak, hogy menjek szépen a többi gyerekkel játszani, de miután mindenkinek volt már legjobb barátja, sőt a legtöbbeknek elfoglaltsága is, így kénytelen-kelletlen egyedül ültem a homokozóban és szorgalmasan lapátoltam a port a homokórámba, de az idő az Istennek nem akart telni.

Gábor néha megjelent, néha eltűnt, de azt gyanítom kezdte észrevenni, hogy valami problémám lehet, mert mindig letette a fényképezőt mielőtt közelebb jött hozzám, pedig nem állok nagy objektív gyilkos hírében. Meggyőzött, hogy amíg van, egy kis ideje sétáljunk egyet és akkor nyugodtan elmesélhetem, mi bánt, amikor azonban kiléptünk a sátorból, azonnal következett a „Szívem, hát nem tudok kettészakadni, én ide dolgozni jöttem, értsd meg, nem foglalkozhatok veled, miért nem fotózol te is?”. Igyekeztem szépen kedvesen a tudtára adni, hogy, hát mert alig mutatott valamit, mit hogyan is kellene csinálni, meg, hogy úgy érzem magam, mint egy doboz, amit véletlenül hoztak el, letettek a sarokba és elfelejtettek, ő hajthatatlan maradt azon meggyőződésében, mi szerint én arról próbálom meggyőzni, hogy válasszon végre; Én, vagy a Fényképezőgép?

Hát tisztáztuk, amennyire csak lehetett és pár elmorzsolt könnycseppel sikerült is egy ígéretet kicsikarnom, hogy megpróbál jobban figyelni rám, aztán pedig indultunk vissza a narancssárga mini poklomba. Ekkor kiderült számomra, hogy az ebédidőt sétáltuk el. Na meg hogy nekem nincs ebéd, ellenben neki leves és második is, én pedig kaphatok a nagylelkű lovagoméból, aki időhiányra hivatkozva jobbnak látta, ha úgy gyorsítjuk az evés folyamatát, hogy az egyiket eszem én, a másikat pedig ő és ezzel a lendülettel le is helyezte elém a levest. Jó étvágyat Klau…

No eddigre én már annyira befeszültem, hogy csak az nem látta rajtam, hogy folyamatosan a kést mártogatom a barátomba azokkal a gyönyörű kék szemeimmel, aki valami miatt nem nézett rám. Ő pedig, talán zavarában, gondolta azzal oldhatja a helyzetet leginkább, ha feláll és közöli, kezdődik a futam és ahová ő megy, oda nekem nem lehet, ezért üljek itt nyugodtan tovább.

Annyit tudtam kinyögni, hogy azt hittem legalább nézhetem, de addigra már köd előtte, köd utána, se Gábor, se fényképező, se életkedv, maradt a “Klau, te a boxba nem jöhetsz.”.

Később, amikor visszajött, még a kezembe nyomta egy két fölöslegessé vált varázsnevű eszközét, mint softbox, meg vaku, mondván vigyázz rá nagyon, bocsi, azt nem vettem észre, hogy te közben sírtál is, puszi, érezd jól magad. Mert hát ugye, onnan indult a történet, hogy “Leszel a modellem?” – de azóta valahogy mégis csak az állványt kell tartanom.

Állítom, hogy az én fotós szerelmem gyorsabban futotta körbe a pályát, mint az autók maguk, de sajnos igazolni nem tudom, mert én nem nézhettem.

Amikor visszaért még megkért, hogy „Légy szíves, ne rontsd már el a hangulatom, olyan fancsali képet vágsz!” – úgyhogy újabb sétára indultam, ekkor már nem titkolt szándékkal sört keresve. Sikertelenül. Az előző esti srác, aki azt mondta, ez fiúknak való hely, azért szembe jövet még ironikusan megjegyezte, hogy „Na, jól érzed magad?”

Hát nekem se kellett több, borult az egész bili, bele egyenesen az én kedvesem nyakába, hogy mi a fészkes fenének gyömöszölt be a kocsiba reggel, amikor tudta, hogy mi vár rám, de nem kaptam választ.

• Azért ugye otthon majd megbeszéljük?
• Na arra az egyre mérget vehetsz, hogy megbeszéljük. – mondtam kimérten, de közben arra gondoltam, hogy egyszer érjünk haza, abban, még az unokájának sem lesz köszönet, ha én kinyitom azt a nagy számat.

És innentől kezdve nem szóltunk egymáshoz. Én hol a sátorban, hol a pálya körül számoltam a másodperceket, és aki látott, azok előtt most már soha, a Jóisten se mossa le rólam, hogy egy magamnak való hisztis picsa vagyok, faarccal.

Pedig engem tényleg érdekelt a futam. És esküszöm szurkoltam is.

A nap végén, ami egy teljes örökkévalóságig tartott, a megbeszélt 17.00 helyett 19.00-kor indultunk haza. Ebben a két órában az összes létező szenttel közelebbi kapcsolatba kerültem és a végén már titkolni sem próbáltam, az egész testemről, sőt a körülöttem 10-15 méterre kilengő negatív, fekete, aurafelhőről is le lehetett olvasni hová kívánom életem szerelmét.

A végén, még a csapatfőnök is bocsánatot kért tőlem, amiért ennyi ideig rabolták el tőlem Gábort, amit nem csak nagyon értékeltem, de megdöbbentett, hogy egy vadidegen érzékenyebb a problémáimra, mint a saját barátom, aki azért még leállt bratyizni, amikor már 50 perce ígérte, hogy „Megyünk kicsim, csak 5 perc.” – ezt az első adandó alkalommal viszonoztam, is, amikor rám kellett várni.

Persze most, lassan egy hét távlatából, már csak nevetve az egészen.

Azért segítek kiválogatni az elkészült képeket, ott leszek, ha szerkeszteni kell, reklámozom, szurkolok, továbbra is szimpatikus a csapat, hajrá George Racing Team, hajrá fotós Gábor, de azért én megleszek júniusig kicsikocsi-fotózás nélkül, mert ez az objektív full negatívan torzít.