Olyan vagyok, mint egy fénykép az ordításról. Néma. Olyan vagyok, mint egy hangfelvétel az ölelésről. Üres. És imádkozom. Nem mintha tudnám még hogy kihez. Csak mormolom. Hogy segíts. Segíts, kérlek akárhol vagy, akárki vagy. Segíts nekem!
Gyűlölök kérni. Könyörögni. Esdekelni. Meghagyom a gyengéknek. Csakhogy közben gyenge lettem.
Azt mondta egyszer valaki, hogy a kapcsolatok nem azért vannak, hogy boldoggá tegyenek bennünket, hanem hogy megtanuljuk a leckét. Aztán ha megvan, levizsgázol és mehetsz. De én az oktatás közben lebénultam. Talán egyszer felállok és mehetek…Ötös lesz, ez nem is kérdés. Élethosszig tanulás, meg miegymás. Én aztán ambiciózus vagyok.
Ma szembejött egy színdarab plakátja és rám köszönt: Ketten egyedül. Manapság ez van, lehetsz ketten egyedül, vagy hárman párban. Választani meg nem tudok…micsoda tragédia!
Megint a semmi ordít bennem. Ordítja, hogy ez nem történhet meg. Velem nem. Velem már nem. És belenevet a szembe saját magam egy régi képet forgatva. What goes around comes around – mondják. Azt hittem már az én időm is eljött végre. Aztán hallgatom ezt a Halott Pénz – Darabokra törted a szívemet és igazabb nem is lehetne. Azt mondják, szívjam fel magam, meg hogy milyen erős vagyok, meg hogy csodálnak, aztán kávét reggelizem és gyógyszert vacsorázom. Kinek-kinek érdemei szerint, igaz? Álljon már elém valaki és mondja a szembe, hogy MIT VÉTETTEM?
Tudod mit szeretnék? Biztonságot. Hol vannak már azok a nagy igények? A biztonság béke. A biztonság szeretet. A biztonság minden.
Állok a tenger partján és üvöltök. Belekiáltom a horizontba, hogy szeretlek – és várok. Várok a visszhangra. Elég egy töredék, csak hallanám már! Aztán újra csak a sikító némaság. Az én örök echóm.
Szóltam, nem is olyan rég, szóltam, hogy reszketek, hátha nem látod. Kértem, hogy öleld rám a minden rendben lesz kabátját – de hagytál megfázni. A patikus meg kinevet, mert nincs olyan gyógyszer, amilyenre szükségem lenne. – És a patikus is én vagyok. Tudod azon a régi képen, amin boldog vagyok.
Nem akarlak papíron lenyűgözni, hiszen azt személyesen akarom megtenni, napról napra, újra és újra, emlékszel? Hittem, hogy egyre vágyunk, csak közben nevetségessé lettem. De esküszöm, kivájom magamból azt a végsőkig hívő pszichológust, mert több kárt csinál, mint hasznot. Nem először szolgáltat ki.
Nem vigasz már, hogy hányan tennék össze a kezüket, ha megkaphatnák azt, amit te, engem. Egy ilyen nőt. Szabi mondta mindig, hogy „Klau nem értem. Te úgy egyben vagy, készen. Egy kis csomag. Okos, szép, csinos, nőies, nem tudom másképp mondani. Egy kis csomag. Az, aki meg ezzel a csomaggal nem tud mit kezdeni, az nem normális.” Nem vigasz már, ha majd megbánod. Kit vigasztalna, az esernyő, amikor már süt a nap?
Én igenis a kincs vagyok. A hős, aki, ha kell, utolsó lélegzetével is végigviszi a munkanapot. Tökéletes feleség, szuper anya és mégis dolgozó nő lesz belőlem. Aki tudja, hogy minden vonat csak akkor zakatol, ha pakoljuk a szenet. Ha elvesztetted ezt a felismerést, az nem az én bajom.
És ettől valahogy megnyugszom. Megnyugszom és bebújok az ágyba. Mégis az utolsó kép, amit látok magam előtt az a nyomorult zuhanyfüggöny…amit én vettem. És ő is nevet. Engem. Nevet. Ki. Minden.
