Ön-szeretethimnusz

Hónapok óta rágódom ezen a témán és úgy érzem mostanra talán sikerült lehiggadnom kellő képen ahhoz, hogy ne pusztán dühből írjak.

2015.év végén, a minősítő vizsgámra, ki kellett találnom valamit, ami összefoglalja a „pedagógiai hitvallásomat”. Már régen kész voltam mindennel, de hajnali egykor még a lehetséges jelmondatok között bogarásztam. Valahogy semmi sem volt elég jó. Így aztán mégis egy saját mellett döntöttem. “Ki van zárva, hogy a kudarcom legyél. A kudarc eleve elvárást feltételez, márpedig nekem veled szemben semmiféle elvárásom nincsen. Elfogadlak. Adok, amit tudok, te pedig ezt arra használhatod, amire csak akarod.”

Elfogadás. Kész. Ennyi. Meg pozitív hozzáállás…és mindenki boldog.

Csakhogy óriási a fogalomzavar ezen a téren. A szeretet nem azt jelenti, hogy mindent elfogadunk. Az elfogadás nem azt, hogy mindent szabad. A szabadság, pedig nem azt, hogy bármit megtehetsz. Amikor ezek a fogalmak elkezdtek összemosódni, létrejöttek a végtelenül narcisztikus, felelősségtudat és lelkiismeret nélküli emberek. Akik elhiszik, hogy a személyiség akkor teljesedik ki, hogyha bármit megtehet. Csak hát a te szabadságod addig és csakis addig tart, amíg az nem sérti az enyémet. És ezek az emberek dührohamot kapnak, kétségbe esnek, lefagynak, ahogy beleütköznek a másik szabadságának falaiba. Aki korábban nem találkozott határokkal, tehetetlen azokkal szemben. Nincs stratégia, nincs megoldási tervezet, nincs rugalmasság, és egyáltalán nincs semmi, ami egy felnőttet felnőtté tesz. Képtelenek kezelni a kudarcot. Pláne nem tanulni belőle. Mert a kisgyermek irányít, akinek nem sikerült felnőnie. A kisgyermek, aki még omnipotensnek hiszi magát, aki úgy érzi sebezhetetlen és úgy véli, megteremti a saját szükségletei kielégítésének feltételeit, csupán azzal, hogy rágondol.

Az a felnőtt, akivel nem ismertették meg a korlátokat, a szeretet zászlaja alatt, az érzelmileg az a gyermek marad, aki ül a sötétben, magányosan, karnyújtásnyira a fénytől és a boldogságtól, miközben erősen arra koncentrál, hogy kivilágosodik és valaki átöleli. Aki megvárja, amíg kialszik a tűz, aztán meg sír, hogy fázik. Fel sem merül benne, hogy nem elég pusztán csak lenni, mint egy növény, mert emberek vagyunk, akik képesek a hely és helyzetváltoztatásra akkor, ha valamit el szeretnének érni.

A szabadság nem a korlátok hiánya. A gyerekeknek szükségük van a nem-re. A szabályokra, melyek nem ridegek, melyek megvédik és a későbbiekben a rugalmas alkalmazkodás kulcsai. Emberek milliárdjaival osztozva a bolygón, ez azért lássuk be, nem hátrány. Mindig eszembe jut az egyik kedves idézet, arról, hogyan is építsünk kapcsolatot. „Take the ME…Cut the M, and rotate it 180 degrees.” That’s it. Senki nem mondta, hogy egyszerű lesz. Na de lényeg, a lényeg, hogy a határok kijelölése szeretet, mert a jövőt szolgálja, a bármi következmények nélküli elfogadása pedig kizárja a felfelé fejlődést, mert burjánzást hoz.

Ülök, és eszembe jut az untig ismételgetett, a gimiben megtanult, minden alkalommal hallott szeretethimnusz. És ma biztos lettem abban, hogy az én esküvőmön bizony el nem hangzik ez a részlet. „A szeretet…mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.” Aki mindent eltűr és mindent elvisel, annak nem hogy a szeretete nem tökéletes, de éppen önmagát nem szereti.

Az elfogadás. Az más. Elfogadom a szabadságod, ha biztosítókötél és korlát nélkül akarsz hegyet mászni, elfogadlak. De engem nem rántasz magaddal.

Mert nem vagyok se rabszolga, se pénztárca, se mártír. Úgyse avatnak szentté.