Isteni érzés - emberi játszma

Társasjáték. Vagy játszol, vagy veled játszanak. Ahányszor leírtam, kb. annyiszor vettem a kezembe a saját kis bábumat. Mert velem aztán ne szórakozzon senki. Taktika, kitartás, kétszer egymás után a 6-osra pördül a kocka és már magam mögött is hagytam a többi felfelé igyekvőt. Nincs opció. Csak nyerhetek.

Az élet játékában azonban nincs felfelé-lefelé, előre, vagy hátra, ahogy igazából szabályok sincsenek. Mindenki össze-vissza kóborol, egymástól távolodva, egymáson át. Van, aki többször is dobhat, van, aki hosszú körökből marad ki, van, aki nem is dob, csak taszigálják. Az élet játékában az van, hogy jönnek szembe a más színű és alakú bábuk, akik mindössze annyit tudnak elmondani, ha kérdeznéd, hogy ahonnan ők jönnek, ott is ugyanaz a büdös nagy semmi van, mint ahonnan te érkeztél. Mindenki keres. Célszalagot, vége-táblát, pihenőt, megnyugvást. De nincs semmi, csak felfestett, számozatlan, egyhangú mezők.

Tudom egyáltalán mit keresek?

Ugyanaz a büdös nagy semmi, érted? Ahol mi semmit nem találunk, az másnak még reményt ad.

De vajon én miben remélek még?

Nem is együtt játszunk, hanem egymással. És elegem van ebből! Elegem van a taktikából, a kivárásból, az összes roppant csini álarcomból és az egész cécóból. Ordítani tudnék.

De mégis kivel?

Haragszom a játékra, meg a játszótársakra is. Magamra? Rád, mert átvertél. Rád is, mert bántottál. Rád is, mert nem csak velem játszottál. Rád meg azért, mert egyáltalán játszottál. Ne mosolyogj, rád is, mert elengedted a kezem. De rád is, mert sose kértél bocsánatot. Rád meg azért, mert úgy érzem, maszkba kényszerítesz.

Békét szeretnék. Nyugalmat. Szeretnék végre őszinte lenni. Sutba vágni a taktikát, minden sallangot és megnyílni. Mint Darth Vader a sisak nélkül, csak kevésbé ijesztően.

Ha lehetne ilyet, sok mindent elmesélnék. Elmondanám, hogy meztelennek érzem magam a páncél nélkül. Azt, hogy rettegek mindentől, amit nem tudok kontrollálni mégis oda vágyom, ahol nem esik szét a világ, még akkor sem, ha nincs minden a kezemben. Elmondanám, hogy a két réteg buborékfólia, meg a 20 TÖRÉKENY feliratú postit is kevés lenne ahhoz, hogy biztonságban tudjam magam. Megmutatnám, hogy több sebből vérzem. Hogy megvan a szívem, igen, hogy nekem kellett szembe szállni a sárkánnyal, amit magam neveltem fel minden egyes könnycseppemmel, hogy visszaszereztem, csak tele van horzsolással és talán hiányoznak a darabjai. Elmondanám, hogy néha nem hiszek már ebben az egész herceg-sztoriban. Sokszor már lehet semmiben. Hogy bár nem vagyok biztos magamban, ha a másik bizonytalan, megijeszt és sért. Azt is, hogy én most már senkiért, egy lépésre se vagyok hajlandó. Óh, mennyi mindent mondanék és mutatnék…de főleg inkább kérnék.

Kérnék valamit. Könyörögnék, hogy ne vegyél el tőlem semmi olyat, amit képtelen lennél visszaadni. Arra kérnélek, ne vegyél el tőlem  időt…

De ilyesmiket nem mondunk, nem mutatunk, pláne nem kérünk.

Így hát számhoz emelem újra, immár sokadszor a kockát, ráfújok és elmormolok egy fohászt, hogy talán most…talán megpihenhetek.