Te konzerválnád az érzéseid, ha lehetne? Ahogy az élelmiszereink egyre tovább állnak el, bennünk egyre kevesebb az időtálló elem. Nem mintha lehetne ma tartósságról, vagy kitartásról beszélni kapcsolatok, vagy akár érzelmek terén, de talán túlzás mindezt a korszellemre fogni. Arra, hogy nem visszük már szemfelszedőhöz a harisnyát, vagy arra, hogy szeretjük a gyors megoldásokat, meg az instant sikerélményt, amihez a számítógépes játékok olyan villámgyorsan hozzásegítenek. Nem tehet mindenről ez a fránya Y-, meg Z generáció, meg a gender, meg az ördögtől való technika és ingeráradat, vagy a túlzottan kiszolgáló, vagy épp elutasító szülők, mert maradtunk még, akik tenni akarunk az élményeinkért, garantálva ezzel azok tartósságát. És maradtunk még, akik tudunk szeretni és nem feladni az első jelentkező problémánál. Maradtunk még, akik éppen abba pusztulunk bele, hogy képesek vagyunk konzerválni. Magunkban. Érzést, embert, kapcsolatot.
Mitől érnek hát véget számunkra a modern párkapcsolatok?
Attól, hogy megelégeljük a hátat fordított társat nézni és valódi szemkontaktusra vágyunk. Valódi figyelemre és valódi törődésre.
A modern párkapcsolatok akkor és ott érnek véget, amikor nem bírunk már többet adni a kizsákmányolónak, hiszen ami eleinte jó befektetésnek tűnik, kölcsönösség híján kiüresedéshez vezet. A gazdatest vagy elpusztul, vagy megszabadul az élősködőtől. Szerinted akarunk felemésztődni?
A modern párkapcsolatok akkor érnek véget, amikor üressé válnak a szavak. Amikor eltűnik belőlük a jelentés, ahogy belőlünk az energia, hogy higgyünk bennük.
Akkor érnek véget, amikor kevés az instant kielégülés és valaki olyanra kezdünk vágyni, aki azt is tudja, mit szeretnénk a szülinapunkkor. Olyanra, aki mondatokat ért meg egy tekintetből, így nem kell kimondanunk a kimondhatatlant. Ahol nem kell kérnünk, hogy szeressenek.
A modern párkapcsolatok ott szűnnek meg, ahol megszűnik az érzésekről való kommunikáció, és ott temetik el őket, ahol feltámadnak a mindennapi szükséges játszmák. Tudod, ahol elgyengülünk, hogy megvigasztaljanak, ahol el kell tűnnünk, hogy hiányoljanak, ahol kevesebbé kell, hogy váljunk, nehogy frusztráljunk azzal, amik vagyunk.
A modern párkapcsolatok akkor érnek véget, amikor nem akarunk már bocsánatot kérni a létezésünkért és elég volt abból, hogy útba legyünk ott, ahol haza kellene, hogy várjanak. Ott érnek véget, ahol már nem akarunk teher lenni. Ott, amikor nem tudunk már pusztán mutatós kiegészítőként élni, akiket a fogasra akasztanak, ha épp nincs rájuk szükség. Ott, ahol rájössz, hogy nem válhatsz fölöslegessé.
A modern párkapcsolatok lángjai ott hunynak ki, ahol kioltják őket a könnyek. Ott ahol elég az elfogyó életenergiából, az álmatlan éjszakákból és reggel-várásából. Ahol megunjuk, hogy elfogyunk, ahol elég az önvád és ahol elég a két nap könyörgésből, egyetlen kizárólag közösen töltött óráért. Ott érnek véget, ahol unjuk már, hogy valami közbe jön. Ahol elkezdünk olyas valakire vágyni, aki vágyik ránk. Ott és akkor bomlanak fel, mikor nem akarunk már befeküdni egy kis simogatásért.
A modern párkapcsolatok ott érnek véget, ahol megszületik bennünk a NEM.
Nem! Nem vagyunk hajlandóak többet elviselni. Nem kérünk több közönyt. Nem vehetsz el tőlünk több mosolyt. Ahol ráébredünk, hogy mi döntünk. Olykor csak erőből, csak fejből, de bízva abban, hogy az érzelmek beérik a gondolatokat és az élet, a sors, a karma, vagy Isten, nevezzük annak, ami jól esik, mindent visszaad majd.
Ahol megszületik a vágy a kölcsönösségre és arra, hogy valakivel egy irányba nézzünk, és egy felé haladjunk. Vagy legalábbis akarjuk, hogy így legyen.
Mai napig nem sikerült senkinek, kiirtani belőlem a hitet abban, hogy a konstruktív a konstruktívat vonzza és nem éri be a destrukcióval még akkor sem, ha sokáig elviseli azt. Ha valaki újra megpróbálja, állok elébe, mert lehet, hogy majd 26 évembe került, de megtanultam nemet mondani. Finally.
