A te, az én és az én problémái...

Szóval van a te és van az én…

…és van az én problémái is. Fura kis lények mi tagadás, de egész hozzánőttek, így szegény kicsi én szobákat rendezett be nekik magában. Volt egy külön szobája az el nem fogadottságnak, egy másik kisebb a megfelelési kényszernek, vele lakott a „soha nem lehetsz elég jó” szörnyecskéje, akit onnan lehetett könnyen megismerni, hogy mindig csak azt mantrázta, „Neked nem sikerülhet!”. Aztán volt itt még egy szobában bűntudat, aminek már az ajtajára is az volt írva, hogy „A te hibád…”, ő az önmarcangolás legjobb barátjaként azt vallotta, hogy az én minden rosszat magának köszönhet és minderre rá is szolgált.

Az én lelkén így sok minden száradt. Túl sokat várt el, így megérdemelte, hogy megcsalják. Túl szeretett, így rászolgált, hogy kihasználják. Nem tudta eléggé háttérbe szorítani magát, így megérdemelten vették semmibe.

Az én pici is volt, meg kiszolgáltatott is, így hát úgy vélte segítségül, hogy megvédje magát, befogadja ezeket a kis lakókat, akár örökre, ígéretük fejében, hogy védelmezik és soha, de soha nem hagyják, hogy baja essen. Az én mindezek után igyekezett nem törődni az annyira nem kedves albérlőkkel, hangjukat pedig válogatott módszerekkel nyomta el több-kevesebb időre. Azonban a bentiek minél jobban érezték, hogy figyelmen kívül hagyják őket, annál nagyobb és hangosabb házibulikat csaptak, amitől az én egyáltalán nem érezte jól magát. Fáradt és levert volt, a fejét pedig szűnni nem akaró fájdalom tompította. Hozott rossz és még rosszabb döntéseket, és ha jól emlékszem azt mesélte, mindtől azt remélte, hogy valakik végre szeretni fogják. Így éltek együtt az én és a szörnyecskéi.

Aztán jött a te. És a te olyan könnyeket törölt és töröl le, amiket sosem fakasztott. És szemrehányás nélkül sebeket kötözött, amik nem miatta véreztek…

Ez nem az én történetem. Nem csak az enyém. Engem is perzselt olyan tűz, amit nem én gyújtottam, és téged is, és más is járt már rosszul, tudom. Mi újat írhatnék még a tisztalap teóriámról? Ami igazából semmi mást nem jelent, mint, hogy az élet egész egyszerűen nem fair, és valahogy mindig az kapja a sérült lelkünket, hol gipszben, hol buborékfóliában ajándékba, aki az egészet érdemelné, masnival átkötve.

De persze tovább kell lépni és feloldani magunkban, amit mind megfogadunk legalább egyszer. Nevezetesen, hogy „Soha többé nem hagyom, hogy bárki olyan közel kerülhessen hozzám, hogy egyáltalán megpróbálhasson bántani.”.  Egyszerű ez, nem? Mégis sokszor hiába igyekszünk, ez a kis szörny is csak helyet kap az egyik szobában.

…aztán jönnek…velünk…mind…tovább. Az én meg, ha nagyon halálra akar rémíteni mindenkit, hogy kerüljék messziről, jól megmutogatja az összes szobát bárkinek, aki arra téved.

Én meg hiába mutogattam… Na és ez már az én történetem. Bár kicsit nem tudom írhatok-e még egyáltalán ilyet ennyi minden után? De fogok, mert úgy érzem most jött el az ideje.

Köszönöm, hogy hittél bennem. Akkor is, amikor én még képtelen voltam adni, bármit magamból, vagy bízni bármiben. Köszönöm, hogy olyannak láttál, aki nem voltam és annak kezelsz, aki talán még mindig nem vagyok. Teljesnek. Végtelenül hálás vagyok, amiért az vagy, aki, és amiért melletted ímmel-ámmal azt is tudom szeretni, aki én lettem.

Borzasztóan sajnálom, hogy fel nem derített aknamezőben botorkálunk a lelkemben, de azt is neked köszönöm, hogy már nem mindig robbanunk fel. Hálás vagyok mindazért, amivel elérted, hogy megszeresselek és kitartottál, amíg az elkeveredett érzelmeim megérkeztek. Köszönöm, hogy szó nélkül viseled, hogy ezzel a csomaggal megjöttek a félelmeim és a sérülékenység is. Mindig hálás leszek, hogy a neved összekapcsolódott a biztonsággal.

Tudom, nem vagyunk túl semmin. Nem mentél még be minden szobába. Talán még én sem, hiszen csak tanulom magam. Hol kedvvel, hol muszájból, de millió kérdésre nincs még válaszom. Viszont azt remélve keresem őket, hogy talán egyszer lesz esélyem, viszonozni, vagy megpróbálni mindazt, amihez ezek a karakterek mindig is kevesek lesznek.