apakomplexus

Bizonyára olvasták néhányan a fényes foltok tánca című bejegyzésemet. Elkezdődött. Alig látok valamit, de lévén, hogy egészen jól gépelek, talán sikerül végre megírnom ezt a bejegyzést, a milliós fényjáték ellenére is, a szemeim előtt.

Ha leülsz magadban és végiggondolod a napodat, tudod, hogy mit tettél helyesen és mit nem, hogy mit tettél meg fölöslegesen és mi az, amit elmulasztottál megtenni, ezt egyfajta lelkiismeret-vizsgálatnak is nevezhetjük. Nem kell vallásosnak lennünk ahhoz, hogy ez lejátszódjon bennünk. Emberi tulajdonság, hogy a tetteinket kiértékeljük néhanap. Még azok is végiggondolják ezt olykor, akiket leginkább a rossz ember kategóriába sorolunk. Persze tudjuk, hogy nem minden ennyire fekete, vagy fehér, hiszen a személyiségünk is árnyalt végső soron. Sőt lelkiismerettől függően az is lehet, hogy amit én rossznak ítélek meg, az másnak teljesen rendben van. Hát erről szól a dolog, mindenki kiértékelheti magában, aztán pedig el is döntheti, hogy foglalkozik-e az eredménnyel, ami vagy a lelkiismeret furdalás vagy egy jó belső dicséret, hogy minden jól van úgy, ahogy van.

Az utóbbi időben mintha a kínzó bűntudatból lett volna több. Tettem olyat, amire nem vagyok büszke. Nem csak egyszer. Persze tudjuk, néhány hiba túl jó ahhoz, hogy csak egyszer kövessük el. Mégis a legutóbbi esetén már úgy éreztem, nincs valami rendben velem. Azon túl, hogy élni akarok, akarhatnék kicsit takarékosabban is.

Egyre többször merít ki teljesen a válasz megtalálása. A válasz egy kérdésre, amire talán nincs is elfogadható magyarázat. A kérdés többféleképpen fogalmazható meg: Miért nem találom a helyem? Miért nem tudok megnyugodni, lecsillapodni és megállapodni? Miért nem tudok érezni? Miért a szenvedés még mindig egy férfiért, aki sosem lesz az enyém újra? Miért nem jön már egy új szerelem?

A válasz is sok féle lehet, törtem is rajta a fejem eleget. Nyilvánvalóan nem vagyok még kész egy újabb kapcsolatra, mindenbe csak belekapok, mert még mindig szeretek valaki, aki reménytelen. De vajon miért szeretem még? Több mint egy év telt el, már rég jól kellene lennem. Lehetséges, hogy mindez azért van, mert ennyire reménytelen? – tettem fel magamnak a kérdést sokadszorra. Beismerem, nagyon is lehet. A tiltott gyümölcs mindig édesebb. Azt hiszem, ha már korábban is így értelmeztem volna a helyzetem, racionalizálva az egészet, már túl lehetnék rajta. De van más válaszlehetőség is. Talán csak nem akarom elengedni, mert valahol az elején, magamat okoltam mindenért és őrülten tiltakoztam az ellen, hogy újra beengedjek valakit a szívembe, hogy tönkretehessem. Úgy éreztem, olyan szerelmet csalok meg azzal, hogy lezárom, ami után nem engedhetem meg magamnak, hogy az érzés akár egy kis része is elvesszen, vagy halványodjon. Így ragadtam bele valamibe, amibe talán nem is akartam. Tisztán emlékszem, amikor vége lett, hírzárlatot tartottam. Mindenkit tájékoztattam, hogy vége és közöltem, hogy többet nem kívánok az ügyről beszélni. Megtiltottam, hogy kérdezzenek róla. Mindenkinek. Még szavak formájában sem akartam kiadni ebből a szörnyűségből semmit. Meg akartam élni, úgy a fájdalom, mint a szerelem minden apró hatását magamon és teljesen magamban. Korán kezdtem bulizni, korán csattant a szakítás utáni első csók mással és minden más is nagyon korán ment. De beszélni még mindig nem beszéltem semmiről.

Tovább keresve a választ a kérdésre, lehet, hogy kamu az egész és az “összetörték a szívem, még mindig szerelmes vagyok” álarcába bújva jogosítom fel magam egy ilyen életre. Fiatal vagyok és élni akarok és bulizni és fiúkat cserélgetni napról napra. Lehet, hogy ez a válasz, de ha az egész érzés, csak egy álarc, akkor miért érzek fájdalmat minden egyes csóknál, minden egyes alkalommal, amikor megfogják a kezem? Miért érzek késztetést az új kapcsolatok elején elmesélni, hogy hogyan törtem darabokra?

Új válaszra van szükség, az eddigiek bukása után. Meg is van. Egyszerűen csak még nem jött el az igazi és azért nem találom a helyem sehol. A tündérmese válasz mindig kézenfekvő és jól jön, de sajnos már rég nem hiszek benne.

Lehet, hogy csak tényleg, igaz szerelemmel szeretek egy férfit és nem a reménytelensége miatt, csak az ember miatt. Engedtem elmenni, most pedig felemészt a hiánya és sosem fogok újra ilyet érezni senki iránt, maximum hasonlót.

Nos, az itt felsoroltak, mind jelenthetnek egy-egy választ, de nem olyan régen rátaláltam egy új lehetőségre.

Apakomplexusom van. Nyolc évvel idősebb, mint én és remek volt vele minden. Tudta mit csinál, voltak önálló gondolatai és nem engedte, hogy az én egoista, erős személyiségem eluralkodjon az övén. Férfi volt. Végre a sok papucs és gyerek után. Ezek után mindenhol a jóval idősebb férfiakat kerestem. Azt mondtam nem vagyok hajlandó újra egy velem egyidőssel járni, mert az egyszerűen kibírhatatlan. Azt akartam, hogy megmondják, mit tegyek és állítsanak le, ha sok vagyok. Szerettem volna, hogy a mellett, akivel járok, lehessek nyugodtan buta, mert ő okos és majd figyelmesen (semmi esetre sem bunkó módon) kijavít. Ezzel így önmagában nem is volt semmi gond és soha nem jöttem volna rá talán az apakomplexusra mindezekből, ha nem akadtam volna össze legutóbb egy 17 évvel idősebb férfivel. Gyakorlatilag az apám lehetne. Igen, lehet megrökönyödni. Mellesleg nem látszott rajta és egy kimondottan stramm férfi volt, de akkor is óriási a korkülönbség. Élveztem, hogy végre újra tud valaki kezelni és beszéli a nyelvemet. Nyilván nem ő, akit akarok, de végre férfi volt mellettem.

Tehát a kérdés több úton válaszolható meg. Valószínűleg egyik sem helytelen. Hogy miért van apakomplexusom, rejtély, de legalább a diagnózist sikerült felállítanom. (tessék ironikusan érteni, és nevetni)

Most pedig, bár terveztem ma estére még egy bejegyzést egy számomra nagyon fontos témában, ágyba bújunk. Én és a kínzó fejfájásom…