Nem is tudom, honnan kezdjem… ma újra találkoztunk. Azt hittem ő biztosabb ebben az egészben, mint én. Most úgy tűnik, hirtelen én lettem biztosabb. Kicsit úgy érzem túl nyílt voltam. Kimondtam, hogy érzek valamit, kimondtam, hogy hiányzik. Talán nem lett volna szabad, talán ettől nyeregbe érezvén magát, a hódítási vágy elszállt és bizonytalanabb lett abban mit is akar. Elegem van az állandó alakoskodásból. Miért van az, hogy nekünk nőknek állandóan taktikáznunk kell? Miért nem lehetünk önmagunk? A világunk egyszerűen úgy van kitalálva, hogy nem tudunk az érzéseinkről nyíltan beszélni. Pedig szükséges lenne. Azonban, ha mégis megtesszük, az a jutalmunk, hogy elijesztjük a másikat. Bár lehet, hogy nem ezzel van a legnagyobb baj. Más is állhat a bizonytalansága mögött. Fogalmam sincs, milyen lehet két éve kapcsolatban lenni, de abban biztos vagyok, hogy sok újdonsággal érzelmi téren nem jár. Legalábbis az övék nem. Lehetséges magyarázatnak tartom, hogy fellángolt. Nem tart sokáig, de akkor intenzívebb, mint bármelyik szerelem. Jelenleg az a legvalószínűbb, hogy ez történt. Én meg szépen összezavarodtam. Eddig sem tudtam mit akarok, de mikor már épp úgy nézett ki, hogy készen van a válasz, addigra újra összezavart. Nem tudom, mit írhatnék még. Nagyon remélem, hogy én is csak fellángoltam. Őszintén bízok benne, hogy mire kettőt pislantok, elmúlik és visszacsöppenek a saját kis életembe és nem kell tovább maradnom ebben az idegen valóságban. Amikor azt éreztem, hogy újra képes vagyok érezni, nem érdekelt mi történik. Azt mondtam, hogy nem érdekel, ha újra össze is törik a szívem, de az, hogy rájöhettem, hogy nem halt belőlem ki minden, minden pénzt megér. Ő ekkor azt mondta, hogy nem hagyja, hogy csalódjak. Ma azt mondta szeret és, hogy örülne, ha újra egy pár lennénk. A reakcióm az volt erre, hogy az ő döntése. Itt vesz érdekes fordulatot a történet. Azt mondta, most, hogy újra megtalált, nem szeretné, hogy kisétáljak az életéből, de ne kérjem tőle, hogy egy két éves kapcsolatot hagyjon ott…
Akkor tehát ne legyek összezavarodva? Egyszer sem kértem, hogy lépjen ki a kapcsolatából. Még csak nem is utaltam rá. Sőt, azt mondtam neki, hogy én magam miatt soha nem lépnék ki belőle. Nem értem a problémát, de ezt most így nyelem le. Eltűnök. El kell tűnnöm. Magam sem tudom, hogy hogyan viszem ezt véghez, vagy, hogy mennyire fog menni, de meg kell tennem. Neki ott van a barátnője. Én az egyedüli élethez szoktam és remélhetőleg mindketten csak fellángoltunk. Így lesz a legjobb. Nem engedhetem, hogy miközben ő dönteni próbál, én beleszeressek, aztán újra megtörjek. Nem vagyok hajlandó többé saját akaratomból törni. Azt különösen nem hagyhatom, hogy ő, a saját egoizmusából fakadóan két lányt tartson játékban, csak mert mindkettő fontos neki. Fiú és lány között nincs barátság. Volt szerelmek között nincs barátság. Én képtelen vagyok barátkozni. Nem tudok úgy megmaradni neki, ahogy szeretné, bár ő maga sem tudja, hogyan szeretné.
Mi történt? Hogyan lettem abból a nőből, aki megijed, és fejvesztve menekül egy kapcsolat kialakulásának lehetőségétől, az a nő, aki kétségbe esik, amikor ez a lehetőség elveszni látszik?
Bár összességében jó érzés. Végre nem a miatt az ember miatt fáj a szívem, aki miatt eddig. Végre, több mint egy éve először, más férfi személye csal könnyeket a szemembe és ironikus, de ennek csak örülni tudok. Gyógyulok. Csak egy újabb fájdalommal volt hajlandó hegedni a régi seb. Mi ez, ha nem megint a sors? Továbbra is az élet szajhája vagyok és hagyom… kielégítem, ha kell orálisan is.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: