jelek

Mindenek előtt, mielőtt bármit is írnék, szeretném leszögezni, hogy bármennyire is ki vagyok készülve, bármennyit is sírtam az utóbbi időben, boldog vagyok. Talán ez így bizarr. Azonban az igazi élet ilyen. Tele van bizarr színekkel, szagokkal, ízekkel és érzelmekkel. Kérdezheted, hogy ugyan miért is lennék én most boldog? Az utóbbi egy hétben, többet sírtam, mint X miatt talán összesen. (Persze ez nyilván túlzás.) Azok az érzések, amiket ő hagyott és keltett bennem, olyan fájdalmakkal jártak, amik miatt már nem tudtam sírni. Az a fajta érzelem, ami annyira intenzíven szörnyű, hogy sírni sem tudsz. Jó ideje nem szólt blogbejegyzés róla, pedig az egész miatta indult el. Ennek egyszerűen nem tudok nem örülni. Boldoggá tesz, hogy fáj a szívem, boldoggá tesz, hogy nem miatta, boldoggá tesz, hogy tudok másra koncentrálni.

Ma az gondolkodtatott el, hogy mennyit várunk az életben és mennyit alkudozunk a sorssal, ha valami kapcsán nem tudunk dönteni. Jeleket várunk és mindenben jelet látunk. Ismerősek a mondatok, ugye: Ha most páros perc van a telefonon írok neki. Ha holnap rámír, akkor nekünk együtt kell lenni. Van, aki ilyen piciben alkudozik a sorssal, van, aki sokkal nagyobban. Fogadásokat kötünk az életünkre, a nagy döntésekre, egyszerűen mindenre. De miért? Ma fogalmazódott meg bennem először ennyire konkrétan, hogy mennyire szükségtelen ez az alku. Azt hiszem, hogyha a sors ad valamit, el kell fogadni. A lehetőséget meg kell ragadni, élni kell vele, különben elúszhat. Nem hiszem, hogy mindent jelnek kell venni. Már nem. Még akkor is, ha a véletlenben magában nem hiszek. Abszolút rossz döntést azt hiszem, nem lehet hozni. Talán eltér a vágány az útról, talán van egy kitérő, de ha szükséges, egy másik vágányon vissza lehet találni. Ha belebukunk valamibe, a sors megadja a javítási lehetőséget. Radír persze nincs, de azt hiszem több út is megadatott, hogy eljuthassunk a kiteljesedésig. Ha csak egyetlen egy lenne, és nem lenne visszaút, állandó rettegésben kellene leélni minden percedet. Rettegve attól, hogy letérsz az útról és az egész életed elrontod. Akkor bizony azt is komoly jelentéssel felruházott jelekre kellene bíznunk, hogy melyik üveg ásványvizet vegyük a boltban, hogy melyik helyre menjünk szórakozni, vagy, hogy lépcsőn vagy lifttel menjünk fel a 4. emeletre. Ezek persze automatikusan jönnek, vagy a 6. érzékünk súgja meg, nem hagyatkozunk jelekre. Alapesetben biztosan nem.

Van, hogy bizonyos helyzetek egyenértékűek. Tulajdonképpen, ha én elvégzem a pszichológia szakot, akár a Debreceni Egyetemen végzem, akár a Pázmányon, pszichológus leszek. Ez tiszta sor. Nyilvánvalóan van a képzésben különbség, de a végeredmény mégis egy diploma és a személyiségemen múlik, hogy hogyan kamatoztatom. Mindkettő kihasználható maximálisan. Talán csak a lehetőségeimen múlik, hogy melyik mellett döntök. Hogy melyikhez lakom közelebb, hogy hol voltam nyílt napon, hogy hol lakik a szerelmem, stb. Válogathatunk az okok között, akár napokig is. Lássuk be, akár melyik egyetemet is választom, attól még nem leszek orvos, hogy Debrecenben vagyok, vagy attól még nem leszek villamosmérnök, hogy a Pázmányon. Pontosabban nem attól leszek orvos, vagy villamosmérnök. Összegezve, meggyőződésem, hogy ha a sors megajándékoz egy lehetőséggel, azt nem véletlenül adja és nem szükséges állandóan a jeleket keresni az elfogadására vagy épp az elutasítására. Talán éppen egy barátnőmmel szeretnék találkozni, akinek szüksége lenne a vigasztalásomra, talán aznap zuhogó esőre ébredek és talán ezt rossz jelnek tekintem, és talán nem indulok el itthonról, akkor talán attól a naptól kezdve a barátnőm azt éli meg mellettem, hogy nem lehet rám számítani és még az eső is esik… talán aznap eggyel emelkedik a depressziós emberek száma. Amit akár meg is akadályozhattam volna. Ez nyilvánvaló, hogy egy kisarkított példa, de miért ne lehetne lehetséges? Miért ne történhetne meg, hogy ami nekem jel, az valójában csak egy akadály a cél előtt, ami azért nehezíti az utamat, hogy utána jobban értékeljem a célt, amihez elérek?

Gyakran tévedni kell, gyakran kell sebet szerezni. A sterilizált élet nem élet. Vérezni kell és koszosnak kell lenni akár hosszú időn át is, hogy azt a néhány pillanatot, amikor egészen tiszta vagy, meg tudd élni. Mindent összevetve, dönteni szerintem nem jelek alapján kell, nem szükséges valami felső megerősítésre várni. Valahol belül egy kis hang úgyis súgja mit is kell tenned, mert valahogyan érzed azt, hogy mi az igazán jó neked. Csak magadat kell hozzá lecsendesítened és meghallod. Talán igazából csak féltelek. Félek, hogy mire erre rájössz, késő lesz. Talán ha nem akarsz tévedni, attól tévedsz majd. Persze itt jön az elmélet, hogy rossz döntés nincs és a sors újra eléd teszi a lehetőséget, ha tévedsz. Talán ez csak két különböző mentalitás szembeállítása. De miért ne lehetne ez is igaz? Az is elképzelhető, hogy mindkettő hamis, de az biztos, hogy egyik sem rosszabb a másiknál. Azonban mégis, mennyivel jobb lenne egy olyan világban hinni, ami nem hagy eltévedni, csak más vágányokon terelget mindenkit a cél felé, nem?