Az ujjaim teljesen elgémberedtek. Épp most olvad a testem egy fagyás közeli állapotból. Kinn rémesen hideg van, pedig lesz ez még rosszabb… és én ismét tanúbizonyságot tettem őrületes naivságomról, ami évek óta kísért. Meggyőződésem, hogy már sokkal kevésbé birtoklom ezt a tulajdonságot, mint kezdő koromban, de még mindig képes elbánni velem, habár egész hatásosan tartom kordában. Ha ugyan észreveszem, amikor működésbe lép.
Laci kedves srác. Szeptemberben ismertem meg, mondhatom igazán jó képű. Önbizalom nélkül, kissé visszahúzódó, de igazán aranyos. Zsinórban a negyedik buli óta vele vagyok. Persze úgy, hogy puszival köszönünk, csókkal búcsúzunk. Ismerősöm iwiw-en, facebook-on, felvett msn-re, ahol naponta beszélünk is, ahogy az szokás… tehát nem a hagyományos smárolunk egyszer, aztán viszontlátásra sztori. Pedig én annak indítottam. Nem veszek én komolyan senkit, 25 év alatt meg különösen nem. Aztán a következő alkalommal újra egymásra találtunk, legközelebb szintén és a ma ismét… a naivságom kivételesen mégsem abban nyilvánult meg, hogy megvettem a függönyt, hanem abban, hogy azt mertem feltételezni, hogy egy férfi lehet „nem férfi”. Azt gondolta, ma felvihet a lakásukra, és nem volt elég egyszer elmondanom, hogy én márpedig nem megyek. Nem igazán csak róla fog szólni ez a bejegyzés… nem ő az első és nem is az utolsó, aki nem néz ki belőlem többet, de ne legyünk naivak, hiszen csak férfiak.
Kezdem rohadtul unni, hogy senki nem lát bennem egy egyszerű testnél többet. Tisztában vagyok vele, hogy dekoratív vagyok és vonzó. Azzal is tisztában vagyok, hogy a szexualitás fantasztikus dolog és szükséges egy jó kapcsolathoz, de hogy ennél mélyebb dolgokat már senki ne lásson bennem, abból köszönöm, elég volt. Talán az, hogy így nézek ki, nagyobb átkom, mint áldás. Persze azért szeretem a külsőm, szeretem, hogy megnéznek az emberek, szeretem, hogy kicsi kivétellel bárkit megkaphatok, de a könyököm jön ki, hogy senki nem lát a nemi szervemen túl. Pedig akár milyen mélyen is rejtem el, akár mennyire nem látszik a sok csalódástól véresen, sebesen, meggyőződésem, hogy még a külsőmnél is szebb valami lakik odabenn. Ha valakinek lenne végre elég kitartása és bátorsága hozzá, annak talán segítenék is megkeresni és valami igazán értékeset kaphatna… ugyanis ha én valakit beengedek a szívembe, azért bármit megteszek. Azonban van ember, aki az értékes helyett beéri a kielégítővel. Másképp fogalmazva a minimummal.
Itt említeném meg, hogy sokkal többe nézem azt az embert, aki elém áll és közli, hogy semmi mást nem akar, csak egy vagy több élvezetes estét velem. Az ilyen ember legalább nem kertel, nem udvarol körbe, egyszerűen meri felvállalni, hogy ő ilyen és így nem bánthat meg, vagy ha mégis fájdalmat okoz, azért csakis magamat okolhatom.
Azonban az ember, aki úgy tesz, mintha értékesnek találna, azt mondja, boldoggá akar tenni és az érdekli milyen is vagyok én igazából, belül, aztán mégis úgy tűnik, hogy az agya neki is leragadt egy kellemes látványnál, a meztelen testemnél, ami éppen vonaglik rajta, azt már semmibe sem nézem.
Ez az ego taktikázása. Ez olyan dolog, ami minden nyíltságot nélkülöz. Az őszinteséget én akkor is tisztelem, ha fájdalmas és szörnyen bunkó, amit a tartalma hordoz. Miért nem vagyunk hát őszinték egymással? Miért játsszuk a szerepinket? Sosem gondoltam, hogy ezt leírom, de annyira becsülöm Szalait ez ügyben. Mert leszögezte, hogy nincsen kész egy kapcsolatra, de ha jól érezzük magunkat együtt, akkor miért ne játszunk, feltéve, hogy ezekkel a feltételekkel én is benne vagyok. Azonban nem ez a legfontosabb, amit tisztelek benne. Hanem az, hogy e szavak ellenére ő túllátott a testen. Meg akart ismerni, belém akart látni és mindig is érdekelte minden, ami a lelkem mélyén bánt, vagy éppen jól esik. Nem pusztán az volt a lényeg, hogy betömjön egy lyukat, érdekelte a lyukat körülvevő ember. Nem megdugni akart, hanem szeretkezni… na, ez a nem mindegy. Egy idő után mindenki átlátja a különbséget.
Egyszerűen nem tudom másképp kifejezni magam, félek. Meg vagyok rémülve, hogy létezik-e egyáltalán a földön olyan férfi, aki szeretné tudni, hogy ki vagyok én. Lesz valaki, aki végre meglátja az embert? Nem vagyok prűd, dehogy. Egyszerűen csak nem adom magam akárkinek, rögtön és akárhol. Mert engem igenis érdekel, kéjbotot magán hordó ember.
És nem, nem könnyű nemet mondani. Az én vérem is forr és éget és semmi más nem kattog az agyamban, csak az, hogy kielégülni-kielégülni-kielégülni, főleg ha valaki annyira felizgat, akár egy csókjával is. De bennem van tartás. Nem lehetne, hogy csak egyszer ebben a mocskos szajha életben ne nekem kelljen gondolkodni? Nem lehetne, csak egyszer elengedni magam és átadni mindent a mámornak, ami bennem zajlik. Nem lehetne, hogy egyszer a nagy racionális férfi gondolkodjon végre és vigyázzon a törékeny, érzelem- irányította nőre? Nem visszás ez a dolog kicsit? Ha én vagyok az, akit mindig minden körülmények között az érzelmeim irányítanak, akkor miért én mondom azt, hogy nem? Megmagyarázni sem tudom miért nem, hiszen kívánom, akarom, sodor az ár magával és az agyam őrjöng, amikor kimondom, hogy nem, nem megyek veled haza. Sőt a nyelvem majd ki szakad a helyéről, mikor ez a mondat elhagyja a számat. Ez a mondat, ami ellenkezik minden érzésemmel és ösztönömmel. Valami sikít belül, hogy normális vagy? Nem akarsz nekem jót? Hát dehogynem akarok… és épp ezzel teszek azt.
Aki nem érdemel ki, nem kaphat meg, és aki tényleg azt hiszi, hogy ennyire könnyen eljuthat velem a puszitól az ágyig, az őrült nagy tévedésben van. Arról az emberről pedig, aki azt, gondolja, hogy miután egyszer nemet mondok az ajánlatára, egy kis félhomállyal, a megfelelő helyre és időben adott csókokkal és érintésekkel, felizgatva, vagy egy lelkis lelkiismeretfurdallást okozó zsarolással, vagy bármilyen más szánalmas eszközzel megváltoztathatja a döntésem, esetleg kísérletet is tesz rá, arról végképp meg van a véleményem.
Nos, kedves uraim, ki is a racionális?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: