Fel a szemekkel!

Ma újra elővettem és megnéztem egyik régi kedvenc filmemet. Ez a film pedig saját meglepetésemre is egy magyar film. A Lora. Kedves olvasó, ha teheted, nézd meg, meleg szívvel ajánlom. A filmet 2008 óta nem vettem elő, valahogy elfeledkeztem róla. Most, újra végignézve, őrült súllyal szakadt rám a felismerés, a párhuzam. Persze egy jó film attól lesz igazán jó, hogy ki-ki megtalálja benne magát, de legalábbis a párhuzamot saját életeseményei és a cselekmény közt. De ez most más volt.
Azt hiszem, amikor el kell szakadnod valakitől, akit nagyon szeretsz, az kicsit olyan, mintha megvakulnál. Vakká válni minden emberre körülötted, vakká válni a világra, vakká válni még önmagadra is. Behúzódni a saját kis zárt világodba, ahol csak te vagy és ő. Ő, aki volt, de már nem lesz, ő, aki soha többé nem pótolható, ő, aki ő és mindig is ő marad.

Emlékszem, mintha tegnap lett volna, milyen volt elengedni. Emlékszem, felhívtam mindenkit, aki számított és csak ennyit mondtam: „Vége van. Most csak ennyit kell tudnod. Kérlek ne is kérdezz róla soha. Majd ha úgy érzem, beszélni fogok. Egyelőre elég ennyit tudnod. Vége.” és letettem. Még szavak szintjén sem akartam elengedni. Vakká váltam arra, hogy a barátaim megérdemelnék, hogy pontosan tudják, mi van velem, hiszen tudtam még a végén segíthetnének. És vakká váltam önmagammal szemben, pedig tudnom kellett volna, hogy ha magamba zárkózom az nem megoldás. Az ebben a szörnyű, hogy ez nem valamiféle valós vakság. Láttam és tudatában voltam mindennek, de nem akartam elengedni. Úgy éreztem nem tehetem meg, mert csalódást okozom neki. Egy ideig kontroll alatt tudtam tartani a vakságom, de aztán észrevétlenül csúszott ki a kezemből. És nem vettem többé észre, hogy az élet lehet újra szép. Ahogy azt sem vettem észre, hogy ezt a rémes sötétséget körülöttem, én teremtettem, így bármikor kiléphetnék belőle.

Amikor elengedsz valakit, akit nagyon szerettél, sosem arra gondolsz, mi volt benne a rossz, vagy mik voltak a hibái. Mi ez, ha nem vakká válni a valóságra? Vakká válni mindenre, ami a rózsaszín ideál burkán kívül esik. És amikor elengeded őt, mindenkiben keresni kezded. Azonban egy olyan embernek lehetetlen megfelelni, aki elfelejti, hogy tökéletes, hibátlan dolog, a belső kialakított világán kívül nem létezik. Vakon és kétségbeesetten tapogatóztam a világban és jó darabig mindenkit kiválasztottnak éreztem, akiben igazából csak úgy megbotlottam a zajos sötétségben. Sosem én választottam. Csak száguldoztam az éjszakában, üres üvegekkel a hátsó ülésen és a lábam alatt. Gyakran azt sem vettem észre, ha valakin áthajtottam. De még rosszabbul járt az, akit felvettem, mert a Másnapreggel utca sarkán már ki is szállhattak. Őszinte bocsánatkéréssel tartozom nektek. Sajnálom, hogy olyan ügy résztvevőivé kelletek válnotok, amibe igazából nem is volt beleszólásotok.

De különösen a Te bocsánatodat kérem! Nem szívesen vallom be, de talán benned is csak úgy megbotlottam. Őt keresve találtalak, így Benned is csak őt kutattam. Kérlek, bocsáss meg minden pillanatot, amikor őt akartam látni benned. Bocsásd meg, amikor a parányi hasonlóságokban elveszve, nem vettem észre, hogy kivel is beszélek és kinek is mondom, szeretlek. Ne haragudj, amikor az ő képére próbáltalak formálni. Ne haragudj, hogy nem kaptál tiszta lapot. És köszönöm, hogy sosem felejtetted el, hogy egyszer kinyílhat a szemem. Köszönöm, hogy kitartottál és javítgatsz szépen lassan, napról-napra.
Talán csak most értem meg, mit jelent az, hibáztatni mindent, és mindenkit azokért a körülményekért, amikről, és amik ellen csak te magad tehetsz igazán.