emlékfotó

Reggel szörnyű sikításra ébredtem, könnyekkel az arcomon. Kiabáltam álmomban. Valami rettenetestől féltem ismét.

Sokszor olyan érzésem van, hogy valójában mi emberek tökéletesen tudjuk és ismerjük a jövőt, csak valahogy nem igazán tudjuk tudatosítani. Vagy csak néhány dolog esetén és azt is csak részlegesen.

Én például az első csókunktól kezdve előre tudtam, hogy majd egyszer, s még sokára, de jönni fogsz. Azt is tudtam mikor várjalak és sajnos még azt is be tudtam saccolni, hogy milyen hamar nyílok meg neked újra és engedlek be, ismét. Minden éjjel újraálmodom, ahogy végleg elválunk, és minden alkalommal ordítok és újra vigasztalhatatlan könnyekben török ki, mint akkor, mint 3 éve. Mert talán akkor beszéltünk először erről nyíltan, felvállalva a véglegességet. Bár csak arra emlékszem az estéből, hogy sírtam, amikor utoljára megcsókoltál, de már hiába kértem, nem vittél magaddal haza.

Mintha a reggelem előrevetítette volna a napomat, kicsit elveszve bolyongtam a város számomra idegen helyein, néhány barátnőm kíséretében, amikor egyszer csak valamiféle kimondhatatlan dolgot éreztem. Egyfajta jelenlétet. Ott voltál, bár nem tudom hogyan is kerültél oda. A gyomrom feszülten izgatott görcsbe rándult és önkénytelenül megállva nem mozdult a lábam. Láttam az autót és láttalak, bár először meglehetősen körvonalazatlanul, s bár háttal álltál, tudtam, hogy te vagy, aztán magamat is látni kezdtem, egy teljesen indokolatlan ásványvizes palackot és egy száll cigit szorongatva. Körbenéztem, az illúzióm szertefoszlott. Én már jártam itt.

Pár perc alatt minden apró emlékfoszlány hiánytalan képpé állt össze. Láttam magam előtt, ahogy átölelsz, magadhoz húzol és kissé bátortalanul közelebb hajolva bekövetkezik, amit mindketten tudunk, mióta hajnali kettőkor Debrecenbe rángattalak, és megcsókolsz. Tisztán emlékszem mi járt a fejemben: „Ha ezt hagyom, hogy elkezdődjön, sosem mászom ki.” Érted már mire mondom, hogy olyan, mintha tudnánk a jövőt? Ott álltam az első csókunk helyszínén, bár nem ismertem meg, hiszen korábban fogalmam sem volt hol van ez a hely a városon belül. Persze azt gondolom ez azért elég szerencsés, nem hiányzott volna, hogy még oda is visszajárjak pityeregni, mondjuk vasárnaponként…

Furcsa érzésem volt ez után. Nem állt meg a világ, de az én napom újra hozzád forrt, az álommal az ébredéssel és a ködös délelőtti rohanással együtt.

Amikor elváltunk, láttalak szétesni. Nem volt időm magamra figyelni, hiszen minden erőm lekötötte, hogy te újraépülj és megteremthess magadnak egy olyan életet végre, amit megérdemelsz. Végig magam okoltam azért a borzalmas pusztításért, amit benned láttam. Amikor pedig végre sikerült, amit mindvégig szerettem volna, újra összeforrtál a darabjaidból és végleg magamra hagytál abban a bizonyos parkolóban, időt kaptam, magamra koncentrálni. Végre, feldolgozni és legfőképpen szétesni. Innentől téged kezdtelek okolni mindenért, a kezdetektől. Persze nem kívántam semmi rosszat neked, csak, hogy soha ne tudj elfelejteni, hogy mindig minden nőben engem láss, és örökre bánd, hogy rosszul döntöttél egyszer.
Azt mondják a régiek, hogy az átok visszaszáll. Nem tévedtek nagyot. Addig átkoztalak, míg teljesen magamhoz kötöttelek és addig kötöttelek magamhoz, míg már nem biztos, hogy oldani tudom, vagy akarom a csomót.