„Mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra.”
Pilátus így szólt hozzá: „Mi az igazság?”
Talán furcsa, sokat gondolkodtam arról, hogy merjek-e bibliai idézettel indítani. De úgy érzem nincs, ami ide valóbb lenne. Az igazság évezredek óta a legnagyobb érték, amit ember birtokolhat, noha senki nem tudja igazán mi is ez valójában. Létezik-e egyáltalán, vagy csak urbán legendaként lebeg közöttünk, mint egy szellem, akiről bár mindenki hallott, valójában senki nem látott? És ha megfogható, akkor miért válik azonnal porrá, bárkinek a kezébe kerül? Vajon létezik abszolút értelemben vett igazság, vagy, mint minden más, ez is annak a szemüvegnek vagy állarcnak kérdése, amit reggel épp kedvünk van magunkra ölteni?
Nem tudom létezik-e, van-e alakja, vagy relatív-e, de az ízét nagyon jól ismerem. Az íze édes és keserű egyszerre, és valami olyan függéseget okoz, ami után aztán mindig többre és többre vágysz.
Korábban mindig azt gondoltam és előszeretettel hangoztattam is, hogy én egy nagyon erős személyiség vagyok és annak a férfinak, aki egyszer mellém kerül, nagyon férfinak kell majd lennie. Hogy tudjon nemet mondani, hogy tudjon leállítani, hogy el merjem engedni a kontrollt bármi fölött, ha csak egy kicsit is. Úgy gondoltam kénytelen lesz igencsak a sarkára állni, mert legyűröm. Viszont ha legyűrtem, már eleget láttam… Kerestem az erősebb személyiséget, az okosabbat, az idősebbet, de a döntetlennél tovább még nem jutottam…
Pedig én igazán szeretném, hogy felém emelkedjenek egyszer, szeretném érezni, hogy egyszer valaki főhajtásra kényszerít és szeretnék egyszer képessé válni felemelt kezekkel lépni egyet feléd.
De valahogy, amikor az igazságom a tét, eluralkodik rajtam valami borzasztó erő. Számomra az igazság, egy olyan presztízskérdés, amiben csak nyerni vagy veszíteni lehet, amiben nincs középút és, amit ha elvesztek, letörik egy darab belőlem, bár ha megnyerem, nem ragad új rész hozzám. Tehát bár semmit nem ad, úgy érzem, mindent elveszíthetek. És legfőképp magamat.
Mintha bárkit is az igazsága határozna meg! Felháborító. De az én igazságom én vagyok. És ami én vagyok, ott te nem sok minden lehetsz.
Érzelmileg. Érzelmileg falak kezdenek repedni, amikor az igazságom összeütközik a tiéddel. De mielőtt ezek a falak leomlanának, sírni kezdek… Így védem meg őt, aki a falak között ragadt. És arra jöttem rá, hogy ez a valaki nem az én roppant erős személyiségem… csak egy sárkánnyá vált dacos kislány, akit még soha senki nem próbált már kiengesztelni, csak legyűrni. Még én sem…
Szóval, ha létezik igazság, akkor ez az ÉN igazságom…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: