Várni. Mi jut eszedbe először erről a szóról? Melyik kérdés merül fel benned? Kire vagy inkább meddig? Talán mióta? Megvárni, kivárni, visszavárni vagy talán elvárni?
Igazából persze mindig várunk. Vagy a bizakodástól átszőtt jövőre, a céljaink teljesülésére, vagy egymásra. Amikor várunk, soha nem pusztán várunk. Próbálunk közbe tenni valamit, próbáljuk kontrollálni az időt, melynek az irányítását, már rég elvesztettük, hiszen tagadhatjuk, kitölthetjük, próbálhatjuk elbújtatni, pótcselekvések mögé, de végeredményben úgyis csak vártunk.
Gyakran tényleg olyan az egész, mint valami nevetséges futóverseny. Ráadásul még csak nem is tájfutás, nem váltó, egyszerűen csak körbe-körbe. Úgy rohanunk, mintha ezzel felgyorsíthatnánk magát az időt, mely megzabolázatlan és várakozással teli. Mely elszalad előlünk, kicsúszik a kezünkből, mely belénk-belénk kap, mely görcsbe rántja a gyomrod. És amíg futunk, pont a legfontosabb kerüli el a figyelmünket. Az, hogy az a bizonyos másik is fut. A távolság pedig soha nem csökken, leginkább állandósul. Ha valaki előttünk szalad, azt talán könnyebb bevárni, mint utolérni. Talány könnyebb megfordulni és elé lépni, hiszen ki mondta azt, hogy csak egy irányban lehet nyerni?
Néha meg kell állni, néha vissza kell nézni, néha észre kell venni, hogy körbe futkosunk és meglátni, attól, hogy mozgásban vagyunk még nem biztos, hogy haladunk is. Figyelni a kereteinket, amelyekből nem tudunk kilépni, tetten érni saját magunkat az ismétlések határán. Mert ez már valóság szagú.
Gyűlölünk várni. Legalábbis így hisszük. Hiszen, mindenkiben ott van az a bizonyos kisgyerek, aki felmerülő igényei kielégülését azonnal és csodálatos módon akarja. De mi történne, ha nem lenne többé mire várni?
Igen, talán azt akarom mondani, hogy maga a várakozás motivál és nem feltétlenül a kielégülés ígérete, vagy a cél. Az merült fel bennem, hogy amikor elérünk valamit, talán azért nem tudjuk igazán élvezni a sikert, úgy ahogy gondoltuk, hogy fogjuk, mert azonnal jön valami újabb, amit várni lehet. Azt hiszem, talán épp az örök várakozás megszűnésétől való félelem az, ami annyira feketévé és nyomasztóvá teszi a felnövekedést, vagy épp az öregedés gondolatát.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: