Bence alig néhány nappal az üzenet után ki akart lépni a személytelen internet világából, engem pedig megrészegített a gondolat, hogy egy kilences pasival mutatkozhatok.A barátnőkkel évek óta fordulatként használtuk a kilences jelzőt a leghelyesebb férfiakra, mely egyszerre utalt a tízes skálán elfoglalt helyükre és arra, hogy a „tökéletes férfi” szószerkezet egyszerűen oximoron.
Azon a bizonyos pénteken, délre kipipáltam az utolsó egyetemi vizsgám, Krisztiánnak hadováltam valamit arról, hogy ennek megünneplése a csoporttársakkal most a legfontosabb és halaszthatatlan, így szánom bánom, de ma nem tudok nála aludni. Egy órakor már a zuhany alatt készültem a szigorúan baráti, puszta kíváncsiság vezérelt találkozásra Bencével.
A 22 évem alatt jól belém nevelt konzervatív lelkiismeretem persze őrjöngött. Mindenféle magyarázattal nyugtattam magam, minden barátnőm felhívtam, hogy áldásukat kérjem kifogásaimra. Egyikőjük sem ítélt el, de belül nem nyugodtam le. Azt ismételgettem magamban, hogy nincs ebben semmi rossz, hiszen csak egy beszélgetés, semmi jelentősége. Mégis tudtam, annak, hogy találkozom egy vadidegen férfival péntek este és ezért hazudok Krisztiánnak, aki szerelmes belém, igenis nagy jelentősége van. A bennem feszülő morális ellentéteket úgy igyekeztem békíteni, hogy a lehető legvisszafogottabban öltöztem fel (vajszínű nadrág, fehér pulcsi, rémes csizma), minimál módon, teljesen hétköznapira sminkeltem, a villamosról pedig felhívtam Kriszt és mindenféle másnapi közös programot összeígérgettem neki.
Zuhogott az eső. Izgultam. Ha randi volt, ha nem, lassan három éve nem csináltam ilyesmit, így ide-oda lépdelve teljesen rutintalanul vártam a nagy türkiz ernyőm alatt. Még attól is tartottam, hogy nem ismerem meg. Távolra egyébként sem látok tisztán, a szemüveget pedig nem kockáztattam meg, így is épp eléggé elitiskolanövendékként festettem.
Félelmem teljesen irreális volt, Bencét 200 méterről is lehetetlen volt nem észrevenni. Olyan volt mintha csak egy férfimodell lépett volna le egy városi plakátról. Kifogástalan, stílusos, visszafogottan elegáns. Sötétkék ballonkabátja tökéletesen követte vékony testalkatát, széles vállait kissé előreejtve járt, övcsatja szigorúan középen volt, a kezében lévő mappát pedig szögesen egyenesen tartotta. Az első benyomásom hiánytalanul illeszkedett a beszélgetéseinken keresztül róla formált képhez. Komoly, racionális, határozott, kissé talán sarkos és objektív, egyszóval minden, ami Krisztián sosem tudott lenni. Nagy, irreális álmodozóként gondoltam magamra ekkoriban, így biztosra vettem, hogy Bence stílusa irritál majd.
Miközben ezeket megvitattam magammal, mellém érkezett.
– Szia! Perei Bence.
– Kollár Míra. – rebegtem esetlenül – közben megpróbáltam kezet nyújtani, aminek az lett az eredménye, hogy kicsúszott az ernyő a kezemből és azt hiszem meg is ütöttem.
De nem is annyira ez, mint az arca tanulmányozása foglalt le akkor. Dehogy volt ő kilences, talán épp súrolta volna a hetest alulról, de haja és borostája vörös volt, ami rombolta az összképet.
Jót nevettem belül, hogy micsoda fölösleges lelkiismereti kérdést csináltam a dologból és hazudtam egy hatos miatt. De már itt vagyok, gondoltam, az önbizalmamnak pedig nem árt. Nem akartam már tetszeni, sőt kissé meg is nyugtatott, hogy Krisztiánra bármikor hivatkozhatok, ha többet akarna.
A zavaromat mintha elfújták volna, természetessé és magabiztossá váltam. Ismerős terep volt a kávézó is, ahol hamar szerzett egy jó pontot, hiszen előttem lépett be. Mindig tetszett, ha egy férfi tisztában van ezzel a szabállyal. A helyválasztást rábíztam. Amikor leültünk a kétszemélyes asztalhoz az ablak mellé, mely több égősorral megvilágítva valóságosan ragyogott, még nem sejtettem milyen jól választott. Bort rendelt, megadta a választás illúzióját számomra is, de végig ő irányított. Meg sem kellett szólalnom, helyettem is kért és mielőtt akár egy kortyot is ittam volna, már észrevettem, hogy a különös megvilágítás még határozottabbá varázsolja arca vonásait és a hatosból pillanatok alatt vált egy nagyon sármos hetessé. Akkor, ahogy figyelmesen hallgatva néztem még nem tudtam megfogalmazni, hogy mosolya sarkában is elbújó szörnyű keserűsége az, ami különlegessé teszi.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: