Érzelemkorcsok

Néhány napja egy két órás krízistanácsadást tartottam egy 13 éves lánynak, aki korához képest roppant tisztán látott dolgokat, nagyon okos volt és úgy általában véve is könnyű volt vele beszélgetni, mert igazán éretten fogta fel a külvilágot és a körülötte zajló eseményeket. Falcolás, depressziós jegyek, kétségbeesés, kilátástalanságig fajult konfliktus az édesanyával. Pontosan olyan volt, mint a nagy könyvben megírt serdülő. Tele ellentétekkel, csapongással, meg nem értettséggel, szélsőséges gondolatokkal. Egyik pillanatban, minden vele történt rosszért az édesanyját okolta és látni sem akarta többé, a következőben pedig csak az ő megerősítésre vágyott, hogy elhiggye magáról, ő is szerethető, később pedig teljesen közömbösnek ítélte. Felmerült az öngyilkosság gondolata is. Ekkor jeleztem vissza neki, hogy milyen szörnyen dühös. Először tagadott. Aztán:

„-Képes lennél megölni magad csak azért, hogy anyukádnak lelkiismeretfurdallást okozz, és így állj bosszút a sérelmeidért. Mi ez, ha nem düh?”

Elsírta magát.

„-Tényleg dühös vagyok. Nem fogalmaztam meg még magamnak. Egyszerűen nem tudtam.”

Ekkor merült fel bennem először, hogy akkor lesz valaki felnőtt, amikor a saját érzéseit képes felismerni és azt meg is tudja fogalmazni. Lehet valaki bármennyire intelligens, lehet zseniális értékrendje, összerendezett világképe, mindegy, hogy 11, vagy 41, amíg nem képes felismerni a benne zajló folyamatokat és kimondani, hogy ez düh, ez szeretet, ez csalódottság, ez pedig öröm, addig bizony nem felnőtt.

Az összekuszálódott érzelmi rendszerek, csak úgy, mint a keverék kutyák, a legszívósabbak a világon. A pusztító erők nem fognak rajtuk, szinte mindent kibírnak. Érzelemkorcsok. Tenni csak azért és csak az ellen lehet, ami kimondható. Addig, amíg nem nyer megfogalmazást bármilyen szinten, addig csak egy maszlag. Egy forma nélküli góc, egy összesség, mint az a bizonyos fekete lyuk, amibe egyre több alaktalan csomó gabalyodik bele, míg a végén már ember legyen a talpán, aki képes kibogozni a szálakat. És addig, amíg valaminek nincs se neve, se alakja, addig félelmet kelt. Honnan tudhatnánk, hogy mi a megfelelő reakció, a helyes cselekedet, ha nem tudjuk mivel állunk szemben? Egy szellemmel nem lehet küzdeni. Egy sziluett nem zúzható szét. De még csak nem is bebörtönözhető. Ha foglakozni kezdesz velük, keretet kapnak. Ez által valóságossá és kezelhetővé válnak.

Az alapján, amit látok, tapasztalok, lassan merem állítani, hogy a legtöbb konfliktust az szüli, hogy nem tudjuk, vagy nem akarjuk kimondani az érzéseinket. Vagy azért, mert nem helyesen ismerjük fel őket, vagy azért, mert felismerjük, csak nem fogadjuk el őket, vagy, mert mások által elfogadhatatlannak gondoljuk azokat. A vitát az szüli, hogy tetteket és ez által egymást minősítjük. „Gonosz vagy.” „Ügyetlen vagy.” Ez pusztán azért baj, mert egy tett, legyen az bármi (!), mindig relatív. Nézhetem innen vagy onnan, és sosem biztos, hogy ugyanazt látom. Ezerféle indítéknak lehet ugyanaz a tett a következménye. Így vitatható. Ezt nevezik te-üzenetnek. De ha azt mondom, hogy „Megbántódtam, mert úgy érzem gonoszan viselkedtél velem.”, vagy azt, hogy „Dühös vagyok, mert úgy érzem ártottál nekem.”, azzal ki szállhat ringbe? Hogy lehetne érzéssel vitatkozni? „Én úgy érzem, hogy…” ez az ÉN-üzenet. Amit így kommunikálsz, az nem lehet vita-tárgya. Te érzed és jogod van azt érezni. Már, ha képes vagy érezni.

Minden áldott nap, minden egyes tanácsadáson ezt a feladatot próbálom átadni a gyerekeknek. Hogy merjem felvállalni és létezővé tenni az érzéseimet, elfogadva ezzel azokat, anélkül, hogy azonnal meg akarnám változtatni, csak mert éppen belső feszültséget okoz.

Kicsit olyanok ők, akárcsak az emberek. Egyetlen dologra vágynak. Elfogadásra. Elfogadásra és megerősítésre, hogy az ő életük is értékes, hogy ők sem rosszabbak másoknál. Ez az érzelemkorcsok létjogosultsága. Mert létjogosultsága minden érzésnek, minden viselkedésmódnak van. Valamilyen módon hasznos, valamiféle önvédelmet lát el, valamit szolgál, valami felé visz. A gyermek, aki úgy érzi, senki nem fogadja el, csak úgy önmagáért valóan, csak úgy érdek nélkül, az előbb utóbb a világ ellen fordul. Rózsává válik és tüskéket növeszt. Ez egy nagyon hasznos védelmi funkció. „Elüldözök mindenkit, hiszen úgyis csak bántana. Nem fogadna el.” Sajnos azonban önigazolás is. Hiszen ha szúrok, még kevésbé fogadnak el. Ezért végleg be kell zárnom. Ezért ki kell tennem a „Ne közelíts!” táblát. „Ne érj hozzám!” „Ne nézz rám!”

Volt egy kissrácom, aki bár nagyon közvetlen volt, szinte törhetetlen falak vették körül. Egy alkalommal rajzoltunk. Az instrukció ennyi volt: „Rajzolj egy virágot!” Icipici törékeny kis rózsátt rajzolt. Amit aztán 5 burával takart be: üveg, acél, arany, vas, gyémánt. Majd furcsa kék folyadékkal töltötte fel az üvegburát. „Ez egy olyan erős sav, ami mindent szétmar, ha valaki mégis megpróbálna betörni a virághoz.” A falakat fegyveres őrök védték. 8 éves.

Akinek az érzelmei nem találnak pozitív visszhangot, ne adj Isten akár még büntetik is őket, az elnyomni kényszerül azokat. Azt tanulja meg, hogy mindaz, ami benne van, elutasítandó. És ha a belső világom ijesztő, akkor miért ne lenne még annál is inkább az a külvilág. Akkor teljesen természetes a félelem az érzésektől. Mások érzéseitől is. A válasz: támadás. Mert nem kontrolálható, nem parancsszóra viselkedik, nem tartható kordában, mert sebezhetővé tesz, és mert egy másik személy visszaélhet vele. Tudod, ez a legérdekesebb. Egy másik SZEMÉLY. Ugyanis érzései bizony annak is vannak, aki pajzsként veri vissza. Gyakran valami olyasmibe fordítja őket, ami vagy nem képes viszonozni, vagy ha mégis képes, csak hálával tudja és teszi ezt mindazért, mert függőségi viszonyban áll az adott emberrel. Igen, azokról beszélek, akik tárgyakhoz, vagy állatokhoz kötődnek személyek helyett. Hogy értsd, én vágytam már arra, hogy valaki csak egyszer nézzen rám úgy, ahogyan a kutyájára. Ugyanez az ember évekkel később is képtelen volt elhinni, hogy elfogadom olyannak, amilyen. Anélkül, hogy este tőle kapnám az életben maradáshoz szükséges csontot. Kegyetlen egy érzés.

Szerettem a folyamatos utalgatást, szerettem a formátlan maszlagot, épp azért, mert még képlékeny. És ami képlékeny, azon azt hittem még formálhatok. Mégis, rá kellett jönnöm, bármi is legyen az, amit kirekesztek, dacból ellenem fog támadni. És ezt elfogadtam. Ez rendben is van így. De bánom, hogy annyi mindent hagytam magam mögött kimondatlan árnyként. Szóval büszkeség ide, vagy oda, tenni csak megfogalmazott dolgok ellen lehet. Ha elismered, hogy létezik, megszűnik a menekülés. Mert már nincs mi elől… és ha a gyerekeknek is ezt próbálom átadni, talán példát kellene mutatni. Szóval most visszafordulok, és szembe nézek. Nem hallgatok többé. Nagy levegő és 1, 2, 3… Szeretlek.