Hiányzott már valami, vagy valaki olyannyira, hogy inkább bármilyen más fájdalomnak alávetetted volna magad, csak hogy a belső kín enyhüljön? Volt már olyan, hogy úgy érezted igazán bármit megtennél, csak hogy tompuljon a seb? Hogy visszaforgathasd az időd? Veszítettél már el valamit, vagy valakit, ami, vagy aki, egészen az éned része volt? Ha ezekre a kérdésekre igennel válaszolsz, akkor gyászoltál már.
GYÁSZ. A témát jó néhányszor érintettem már, és mindannyiszor megfogalmaztam, ahogy megteszem azt most is, hogy a veszteségélmény, fakadjon az bármiből, gyászfolyamatot vonz maga után. Elválni, vagy özveggyé válni, elveszíteni a legjobb barátot, vagy egy munkát, az egyes embertől függően jelentheti akár ugyanazt. Ahogy a fájdalomküszöb, úgy a teherbírás és a problémamegoldásra fordítható, vagy felszabadítható energia személyfüggő. Azt is embere válogatja, hogy mit mennyire képes összeolvasztani az énjével. Mihez mennyire képes, vagy akar, ha úgy tetszik kötődni… Egy szó, mint száz, senkinek nincs joga megítélni, vagy összeméricskélni mindenféle problémákat. A régi iskolai matek feladatom jut eszembe, „Melyik a nehezebb? Egy kiló tégla, vagy egy kiló toll?” Na, ugye. Meg amúgy is, mindenki baktasson csak tovább a saját cipőjében, ha már úgysem húzhatja fel másét.
Sokaknak talán úgy tűnhet, hogy valamiféle magasztos és szent dolgot akarok áttolni a hétköznapiba, és talán valóban így is van, de hiszem és vallom, hogy kicsiben tanuljuk meg, hogy aztán majd nagyban játszunk. Szóval a sok különbség ellenére, bizony mindenki, minden veszteség után, ugyanazon a lépcsőn indul el, majd jut el ki-ki valameddig. Biztos vagyok benne, hogy érezted már, de ritkán tudatosul min is megyünk át, vagy hol is tartunk éppen, így most összefoglalom.
Az első, amivel még mindenki találkozik, a TAGADÁS szakasza. Szembesülsz a veszteséggel és kapsz egy kisebb sokkot. „Nem lehet igaz.”, „Velem ez nem történhet meg.”, „Csak egy rossz álom.” Megpróbálod tagadni a tagadhatatlant. Valami volt és nincs többé. Ilyenkor még tervezünk halott szerettünkkel, jelen időt használunk, az elhagyott szerelmes még „mi”-ként gondol a másikra, a munkáját vesztett, pedig felébred reggel és elkészül, mintha bárhová sietnie kellene. Viszonylag nehéz ebben az állapotban sokáig időzni, hiszen a valóság igen hamar rád töri az ajtót, mégis vannak emberek, sőt akár teljes családok, akik egész otthonosan be tudnak rendezkedni akár hosszabb távra is, tagadva a mindenki számára nyilvánvalót, ahogy mondani szoktam, hogy „-Egy dinoszaurusz van a nappaliban. – Igen? Hol? Észre sem vettem…” A tagadás, halál esetén nagyjából a temetésig tart és borzasztó nagy szerepe van, hiszen a rengeteg tennivalóval, hivatalos ügyintézéssel máshogyan nem is lehetne megbirkózni. Muszáj egy ideig hátráltatni az érzéseket és vegetálni, különben megbénítanák a teljesen hétköznapi kötelező feladatokat. Normál esetben, más, egyéb veszteségben is körülbelül 2-3 hét alatt lepörög ez az időszak. Aztán kinyílik a Pandora-szelence.
Jönnek az érzelmek. Következik a DÜH. „Miért velem?” „Miért engem?” „Hogy tehetted?” „Mit képzelt?” Szembesülsz egy ténnyel, ami elfogadhatatlan számodra, ráadásul még tehetetlen is vagy vele szemben. Az lenne a fura, ha nem lennél dühös. Az emberek jó része nehezen küzd meg azzal, hogy ilyenkor bizony a halott személy felé is irányulnak ezek a negatív érzések. Számukra nehéz elfogadni, hogy nem önzőség, vagy kegyeletsértés haragudni valakire, aki már „nincs”. Ezeket az érzéseket pedig nem szabad lefojtani. „Hogy tehetted meg velem? Hogy hagyhattál itt ennyire magányosan?” „Mit képzeltél? Hogyan birkózok meg ezzel nélküled?” Felszabadító érzés, bármily furán is hangzik, és bármennyire lelkiismeretfurdallást okoz is első alkalommal, hagyni ezeket a mondatokat felszínre törni.
Dühösnek lenni sem lehet azonban túl sokáig, hiszen elég illékony egy érzés, pláne ha sikerül megfogalmazni. Így veszi kezdetét az ALKUDOZÁS. „Bármit megtennék, csak, hogy még ezt az egyet elmondhassam neki.” „Bár meghalhattam volna helyette…” „Édesem, tudom, hogy hibáztam és esküszöm bármire, hogy soha többé nem csallak meg, csak gyere vissza hozzám!”Félelmetesen bagatell és lehetetlen alkukig képes vagy elmenni ebben az időszakban. De aztán kénytelen vagy itt is rájönni, hogy ígérhetsz bármit, a lapokat leosztották, a szerepet vállalni kell és ekkor újabb érzelem üti fel a fejét.
Az igazi mélységes SZOMORÚSÁG. Ez az, amit az elméletek depressziónak neveznek, de szándékosan nem használom a szót, hiszen azt gondolom, az már a patológia vonala és egyáltalán nem kötelessége senkinek eljutni odáig. Itt bele lehet, és kell egy időre süppedni azonban a fájdalomba. Megengedni, hogy átjárjon és szembenézni vele. Ebben az időszakban teherként élheted meg a barátokat, a családod, mindenkit és mindent, egyéb hétköznapi és egyszerű tevékenységeket is. „Nem akarok beszélni.” – Ez lehet talán a legijesztőbb azok számára, akik segítő szándékkal próbálnak körülvenni téged, aki úgy érzed, a mindent veszítetted el. És általában ez az időszak a leghosszabb. Ilyenkor barátként, családtagként, a legjobb, amit tehetünk, hogy nem rémülünk halálra. Hogy nem sértődünk meg, hanem tudunk szolidan háttérbe húzódni és elfogadni, hogy amennyiben szükség lesz ránk, értesítenek.
Jó hírem van, a mocsárból is képes vagy kimászni! És valami olyan jön, ami kárpótol a szenvedésért. Az ELFOGDÁS. Gratulálok, feldolgoztad a veszteséged. Képes vagy azt magadba építeni, részeddé tenni és reálisan látni minden jó és rossz tulajdonságával egyaránt. Nincs szükség idealizálásra, tudod, hogy nem attól volt szerethető hely a világ, hogy ő benne volt, de tudta azzá tenni és mindig benned marad, hiszen részeddé lett. Viszont így, vagy úgy, minden megy tovább. Mert mennie kell.
Ez egy egészséges felnőtt gyászfolyamat. Legjobb esetben is 1,5-2 év. A gyerekek pedig egyértelmű, hogy tőlünk tanulják. A mintáktól. Első sorban persze saját szüleiktől. Nem szabad megfosztani őket ettől „jóakarás” címén. Nem szabad színházat játszani az orruk előtt, hiszen azonnal megérzik. Még ha nem is látják tisztán, érzékelik, hogy dinoszaurusz van a nappaliban. Nem kell félni attól, hogy a halálról beszéljünk velük! Másképp értékelik, más világból szemlélik, millió kérdésük lesz, de csak bátran! Talán olyat is kérdeznek, ami téged is elgondolkodtat és esetleg előrébb is visz. Legyen szó halálról, vagy akár válásról, szegény mindenképp elveszti valamelyik szülőjét. Rosszabb esetben akár mindkettőt. Megérdemel annyit, hogy azzal segítsük, hogy hagyjuk látni a mi érzéseinket, a mi megküzdési módjainkat. Nyilván nem szabad rommá taposni az ő kis világukat, nem durva szembesítésről beszélek, de csak bátran, nyíltan és őszintén kommunikálni, érzelmeket mutatni, tisztán, ahogy ők is azok.
Végezetül pedig tudom, hogy nehéz, nehéz a legősibb emberi félelemről, a halálfélelemről beszélni, vagy gondolkozni, de ha már úgyis lehetetlen kikerülni, jobb elfogadni, mint folyvást menekülni, nem?
Ezen a félelem szón azért még kattogtam egy kis ideig, és rájöttem, hogy én nem félek a haláltól. Én attól félek, ami addig következhet az életben. Attól félek, hogy elhagynak, hogy összetörnek, hogy magányos leszek, hogy nem vagyok szerethető, hogy nem vigyáznak rám annyira, amennyire megérdemelném. A halál csak egy ajtó, és én nem láttam még ajtót, ami a semmibe vezet. Viszont a semmiben lebegtem már ajtó nélkül és számomra ez jóval ijesztőbb.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: