Füles benn, a szerelvény zötyög. Emelem a hangerőt. Nem mintha el tudnám nyomni azt a zajt, amit igazán szeretnék. A belső hang, a gondolataim ellen nincs kellően hangos zene, sem zajvédő fejhallgató.
Szemek lehunyva, van, amit jobb nem látni. De a belső lejátszóm stop gombját nem találom. Talán egyszer rávehetnék valami mást. Talán összemoshatom a képeket. Átírhatnám, hisz olyan egyszerűnek hat. Nem ebben reménykedünk mindannyian? Hogy annyiszor ismétlünk és kezdünk elölről, ugyanazzal a leosztással, hogy egyszer csak másképp is záródhat a kör. Hogy most majd nem te ülsz az asztalnál összetörve, kialvatlanul, kisemmizve. Mi másért tennénk? Csakhogy mindenki adott lapokkal játszik, s ahogy a történelem, a traumáink is ismétlik önmaguk. Nem mazochizmusból, csak mert hátha most, hátha ezúttal rojálflös lehet a magas lapból. Világos király, a sötét parasztból. Pedig semmiféle varázspálca nincs, a fehér az fehér, a fekete meg …, na kitalálod?
Lekopik valaha az állomásokról az a számtalan név, akihez így, vagy úgy kötődtek? Akikhez így, vagy úgy kötődtem? Lekopnak róluk az érzések, amik mint a szerelvény a megállókon, átrobognak rajtam is?
Lekopik valaha a ruhámról, a kabátomról, a hajamról az illat, ami úgy beleégett, mikor azokon az estéken miattatok viseltem? Lekopnak róluk az emlékek, amik mint a szél a blúzomon át, besurrannak a gondolataimba?
Lekopik valaha a bőrömről az ezer és ezer ujjlenyomat, ahogy érintettek? Lekopnak rólam a hegek és horzsolások, amik mint a lelkemből a sóhajok ezektől a gondolatoktól újra és újra felszakadnak?
Lekoptok végre?
Gyors egymásutánban szaladnak el mellettünk az állomások. Összemosódtak. Ahogy bennem a boldogság a könnyeimmel. Gyors egymásutánban pörög végig a film. Már nem akarom lehunyni a szemem. Az idő, így mondják. És a végén úgy nézem majd végig szemrebbenés nélkül, hogy tudni fogom, sosem értékeltelek volna eléggé, ezen epizódok nélkül.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: