Rohadt nehéz

És máris olyan, mintha meg sem történt volna. Mintha nem is lett volna. Egy fogkefe, ennyi az egész. Ez, ami még emlékeztet, hogy volt, vagy jönni fog. Haza? Vagy hozzám?

Tudod, vannak azok a pillanatok, amikor az élet kényszerít, hogy megállj. Mutatja a STOP táblát és tetszik vagy sem, körül kell nézni. Hogy honnan indultunk, hogy hová jutottunk és hogy merre tovább. Ma ilyen nap van, és az én utam nem tudom merre visz. Tudod, amikor tisztában vagy vele, hogy mit szeretnél, mert ezer éve csak arra vágysz, és csak kergeted, meg kergeted, de rájössz, hogy tulajdonképpen nem tudod, hogy hogyan kellene csinálni. Eljutni arra a bizonyos helyre, vagy ahhoz a bizonyos állapothoz. Aztán tisztul a kép és megérted, hogy talán nem is odamenni kellene, hanem valahogy megteremteni. Önmagunkban. Csak vannak napok, hogy túl üresnek érezzük magunkat a teremtéshez.

Történt valami az elmúlt években, ami innen nézve, nem külön álló, cél nélküli veszteség sorozat volt, hanem egy folyamat. Egy folyamat, ami lekapcsolt az első nagy rózsaszín illúzióról, majd lekapcsolt a lekapcsolóról, és hozzákapcsolt egy semmihez, aki bármily szomorú megtanított semmivé lenni, mégis valódi önerőből döntéseket hozni. A folyamat rengeteg rossz elhatározáson ívelt át, most valahogy mégis úgy érzem, hogy nem csak új lettem közben, de szeretem azt, akivé válhattam. Időnként felrémlik bennem, ahogy azon a borzalmas helyen ücsörögtünk, és miután elsírtam neked az életem, csak ennyit mondtál: „Pofára estél, na és? Mindenkivel megesik.” Én meg egy fél percre megsemmisültem. Szóval nem én vagyok az egyetlen szerencsétlen, senkinek sosem ártó kisegér, aki viharverten lóg az élet nevű macska szájából? Akkor felháborítónak tartottam, ahogy lazán elpöckölted a problémáim, de ha nincs ez a reakció, talán még mindig az önsajnálat mocsara ölelne körül, és akkor most biztosan nem férnél hozzám.

De hiszen így vagyunk programozva, utólag mélyebb jelentéssel töltjük fel az összes kis nyomorult gödröt, amiből kimásztunk, különben ez az egész küzdelem fabatkát sem érne. De program vagy sem, ma úgy látom, út közben lettem valaki. Egy olyan valaki, aki képes megállni és újra- vetíteni a képet, ami felé tartani akar, ha kissé elhomályosították a könnyek, és képes kompromisszumot kötni, anélkül, hogy megalkudna. Végül is ezt akartam, nem?

Emlékszem 2015-ben, az évfordulón, kagylóból akartam gerincessé válni. 2016-ra azt se bántam volna, ha kagylóként kell élnem örökké, csak ne fájjon úgy, ahogy a szívemet átszúrta, talán épp a kettétört gerincem. Néhányszor mind végignyomjuk ezeket a köröket, amíg megtanulunk csakis arra igent mondani, ami jót tesz nekünk. Kívül, belül, agyban, szívben egyaránt. De nehogy azt gondolja bárki, hogy ezzel vége és fellélegezhetünk. Döntések százai, kompromisszumok ezrei és ezekért konfliktus, konfliktus, konfliktus. Na nem a minősítő, hanem az építő, ami közben az én vágyott képem és a tiéd összetalálkozik. Remélem.

Néha csak az van, hogy állni kell a STOP-nál, néha csak az van, hogy reménykedsz és konzerválod magad egy időre. Néha nincs más opció, mint elfogadni a körülmények szülte szükséget. Néha nem marad más, mint a hit.

Egy nagynevű pszichológus egyszer azzal kezdte az egyik könyvét, hogy az élet rohadt nehéz. És ahogy elnézem az üressé vált lakást, én sem tudok szebb végszót. Rohadt nehéz.