késő esti sirató

Álmok és célkitűzések. Tulajdonképpen mindenkinek vannak. Tudod az a reális fajta. Mint, hogy 14 évesen befejezed az általánost, vagy 18 évesen leérettségizel, vagy 17 körül megcsinálod a nyelvvizsgát és a jogsit, de akár az is ide tartozhat, hogy mikor szeretnél családot alapítani. Valahogy azt gondolod, hogy akkorra válsz éretté, vagy felnőtté és felelősségteljessé ezekhez a feladatokhoz.

Általában, mi emberek, ragaszkodunk is ezekhez a célokhoz, az pedig, hogy minden egyéb feltétel megadatik-e hozzá, az már nem a mi gondunk. Sajnos lehet, hogy el is kellene fogadnunk, hogy ha valami nem éppen akkora jön össze, ahogyan azt az időt megterveztük, akkor annak oka van. Talán mégsem vagyunk még annyira érettek és készek egy kisbabára, egy férjre, vagy egy jogosítvány felelősségére. Ha azt gondolom magamról, hogy én emberi oldalról a saját maximumomat beletettem az ügybe, akkor nem maradhatna keserűség az esetleges sikertelenség ellenére sem. Persze megmozgat az ember minden követ, a kudarcok láttán, de egyszerűen van olyan, hogy valami bárhogy akarjuk, nem megy. És ez egy normális dolog, amibe sokszor jobb híján bele is kell törődnünk.

Az a baj, hogy gyakran belekövülünk ezekbe a célokba. Nem tudni miért, talán annyi évig ragaszkodunk hozzájuk, hogy elképzelni sem tudjuk, hogy lehet élni anélkül, hogy elérjük. Ezen célok kusza szálaival, útvesztőivel, gyakran annyira összegabalyodunk, hogy gúzsba is kötjük vele saját magunkat, úgy hogy képtelenség tőlük szabadulni.

Az okosabb, pedánsabb emberek, azok, akik bármit képesek maguknak is megmagyarázni racionális érvelésekkel, így védve saját magukat az életben rájukmerevedő eredményhajhászástól, ruhákat kötnek a cél-szálakból. Számukra elképzelhetetlen a célrengetegben kuszaság, mindig tudják, mi következik, melyik céljuk melyikkel fonódik össze, áll kapcsolatba, és átlátják a fontossági sorrendet. Tudják, mik az ellentétes, egymást akadályozó álmok és melyek elérése segíti további szándékaikat. Előre is terveznek. Tudják, hogy később egy álmokból kötött jó pulóver, a lelküket is felmelegíti, hiszen kemény telek jönnek még.

Egy dolog azonban még az ő figyelmüket is elkerüli. Nem veszik észre, hogy megnőnek, míg pulóverüket kötik, hogy a gyermekkori énjük méreteit hordozza. Mikor észreveszik, utolsó erejükkel próbálnak még változtatni, új célszálakat hozzá toldani, de elüt a szín, kilógnak az elvarratlan szálak, így ez sosem sikerülhet igazán. Aztán végső elkeseredésükben húzzák-nyúzzák a pulóverüket, míg magukra nem erőszakolják. Bár sosem lesz a méretük, hordják, mert az életüket tették fel a megkötésére. Gyakorlatilag, ugyan semmire nem jó, mert nem is igazán áll jól, meg ugye a hideg ellen sem véd, mégis szükségesnek érzik.
Amíg kergetjük és rendezzük az álmainkat, rájövünk, hogy túlakarjuk.

Akarjuk, mert már gyerekként is ezt akartunk. De mi van, ha a személyiségünk egyetlen porcikájára sem illik már a célhoz? Mi van, ha nem is azért akarunk valamit, mert szükségünk van rá, hanem azért, mert szent meggyőződéssel hisszük, hogy amit 5 évesen akartunk, azt később is akarnunk kell, mert csakis az lehet nekünk jó és hasznos. Ha mégsem így tennénk, már nem is lennénk hűek önmagunkhoz?