Ki mit szakított,...

„-  A szüleim, a testvérem és minden barátnőm, évekig csak azt mondták, hogy bárki jobb megoldás, mint ő. Egy darabig csak azt hajtogatták, hogy nem illünk össze, később pedig már erőteljes és egyhangú kéréssé vált, hogy menjek hozzá inkább, akár az utolsó koldushoz az utcán, vagy magához az ördöghöz – csak hozzá ne. – meséli könnyeivel küszködve az anyuka.

–  És mit tett?

–  Igent mondtam.”

„- Zoli megőrültél? Ha ezt a nőt elveszed, neked tényleg elmentek otthonról. – még most is mosolygok, ha arra gondolok hányszor hallottam ezt a mondatot. – mondja halvány mosollyal az apuka.

– És mit tett?

– Megvettem a gyűrűt.”

Pszichológusként a happyeverafter befejezésű ködös tündérmesék helyett, ilyen és ehhez hasonló történetekkel gyakrabban szembesülök. Adott két ember. Akik között valami kémiai-biológiai folyamat elindul, elnevezik mindezt szerelemnek, aztán innentől kezdve jöhet akár az Atyaúristen is szólni, hogy hahó, ember, nem látod, hogy megölitek egymást? Süket vonal.

 Míg a férfi és nő vakon úszik a ködben, a környezet szépen lassan jelezni kezd. A barátnők feszegetni kezdik a férfi leuraló, féltékeny, papucs, addiktív, vagy más mérgező természetét. A barátok pedig próbálják letépni a szemellenzőket, és rávilágítani, hogy az álomnő igazából hisztis, karrierista, döntésképtelen, buta, pénzsóvár, vagy más mérgező típus tagja. De az álomnő és az álomférfi egyvalamiben azért nagyon is hasonlóak: makacsak és csökönyösek mindketten. Eszükbe sem jut mérlegelni, inkább közösen, ellenségnek tekintve a zord külvilág összes lakóját, újabb szalaggal kötik be egymás szemét. Ketten a világ ellen, mint mindig, ugye?

Egyszer hallottam egy érdekes történetet. A fiatalasszony a plébánosnak panaszkodik, arról, hogy a férje, tegnap éjjel ismét részegen tért haza a kocsmából. Mire az atya csak ennyit mondott.

„Asszonyom, ivott a férje a házasság előtt?

Igen? – Akkor miért ment hozzá?

Nem? – Akkor pedig talán el kellene gondolkodni mi változott.”

Szagold, amit szakítottál. Az a bizonyos szag pedig igenis érezhető, ha közelebb hajolsz mielőtt letéped. A kérdés, hogy tudsz-e együtt élni vele.

Talán tényleg meg kellene tanulnunk, hogy az agresszív férfi agresszív marad. A hűtlen férfi sem lesz hűséges varázsütésre. A papucs nem fog váratlanul a sarkára állni. És aki egyszer megütött, megteszi még egyszer. Az internet-, szerencsejáték-, cigaretta-, szex-, vagy alkoholfüggő nem lesz csak úgy nem függő. Nem bizony, még a két szép szemedért sem. Nincs ez másképp a nőknél sem. A hazug nő hazudni fog, és akinek ma nincs önálló véleménye semmiről, annak bizony holnap sem lesz. Mondom ezt én, úgy, hogy tényleg nincs ember, aki nálam jobban hisz a változásban és a változtathatóságban. És nem is azt állítom, hogy nem változunk, csak azt, hogy a bőrünkből nem bújunk ki.

Ezen túl pedig el kell felejteni ezt a különlegesség illúziót. Tudod, arra gondolok, hogy „Jó, hát igaz, hogy az előző barátnőjét megcsalta, de végül is velem tette és mellettem más lesz.” Ismerős? „Igaz, hogy gyakran igazságtalan és agresszív velem, de most komolyan megígérte, hogy nem fordul elő többet.” Elkezded érezni azt az illatot.  Túlzás nélkül állítom, hogy akár két hét is elég és megcsap a szele. Mered érezni? Vagy befogod az orrod?Azt hiszem, ha a párok tagjait évek múltán megkérdeznénk, hogy mi az, ami a leginkább zavarja őket a másikban, az megegyezne azzal, amit egy-két hét után válaszoltak volna ugyanerre a kérdésre. Mindenki érzi, hogy mik a sarkalatos pontok, amin áll vagy bukik az egész. Állj meg pillanatra és tedd fel a kérdést. Képes vagyok elviselni? Képes vagyok együtt élni vele, hogy béna a humora, hogy agresszív, hogy munka után részegen jön haza, hogy bebaszva megbasz, vagy hogy netán mást is? Hogy akarsz-e, vagy mersz-e őszintén válaszolni, az már csak rád tartozik.

Mi nők, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy majd mi megmutatjuk, hogy majd velünk és tőlünk, na meg általunk minden más lesz. Hisz Belle egy szörnyből faragott nemes lelkű ifjút, Jasmine pedig egy tolvajból varázsolt herceget. Csak tudod a valóságban a szörny vérbe fagyva, hátra sem nézve hagy az utcán, a tolvaj pedig eladja a szívedet. Egyszer azt mondták nekem, hogy attól nem féltenek, megállom-e a helyem az életben. Attól viszont igen, hogy nem olyannak látom az embereket, amilyenek. Hanem amilyenek lehetnének. Nos, szerintem pedig, ha ez nem lenne, nehéz lenne jó szakembernek lenni. Az már más kérdés, hogy mi a hozadéka ennek a magánéletemben.

Egy baráti beszélgetéskor egyszer felmerült, hogy talán az a probléma, hogy a passzoló emberek egyszerűen nem találkoznak valamilyen okból. Pszichológus-pszichológus beszélgetés, hát kibukott az ötlet, hogy kellene egy olyan társkereső oldal, ami megalapozottan, tesztekkel alátámaszthatóan, személyiségjegyek alapján kézzelfogható összeillést számol a felek között. Ezt most Csernus doktor meg is lépte a feelingfinder.com-al… Van is benne fantázia, viszont meggyőződésem, hogy nem működik. Legalábbis nem egyértelműen. Mert nem számol azzal a faktorral, hogy az emberben benne van a „majd én megmutatom” makacssága. A csak azért is. Az embernek meg lehet mondani a nyilvánvalót, fel lehet „vágni” a szemét, meg lehet mutatni, hogy nem jó irányba halad, hogy nem illik össze a párjával, de amíg a döntés nem a sajátja, addig nem fog azonosulni vele.

Meg kell adni neki a szabad önálló választást. Vagy annak illúzióját.