„- Tudod, majd ha neked is lesz feleséged, meg gyerekeid…
– Nekem nem lesznek.
– Hogy-hogy?
– Apa azt mondta, hogy soha ne nősüljek meg. És én nem is fogok.”
Matyi 6 éves múlt. Az apukája 40 is… Biztosan halálosan szerelmes az anyukába.
„- Nem szeretek apánál lenni.
– Hogy-hogy?
– Csak. Nem szeretem apát.
– Édesem, két hete költöztetek el, olyan nincs, hogy eddig szeretted és most már egyszerűen csak nem. Nekem hiányozna az apukám. Mi történt?
– Nem hiányzik. Nem szeretem.
– Haragszol rá?
– Nagyon.
– Miért?
– Mert megbántotta anyát.
– Miből gondolod?
– Anya mondta.”
Bazsi 7 éves. Az anyukája 38. Sajnos újabban belé szerelmes.
Néhány napja egy aggódó anyuka telefonált, hogy a kisfia, Domi, azt mondta szeretne meghalni és azonnali segítségre van szüksége. Domi 9 éves, és körülbelül ennyi perce ismertem, amikor már mellettem zokogott.
„- Rosszabodott a betegségem. Ha tovább romlik, meg kell műteni. És akkor lehet, hogy meg fogok halni.” – patakokban potyogtak a könnyei.
Nem. Dominiknak eszébe sem volt kárt tenni magában. Dominik rettegett, hogy meghalhat. És erre az anyukája is rájöhetett volna, ha kicsit figyel rá.
Előre is elnézést szeretnék kérni, ha túlzottan erős hangvételű lesz ez a bejegyzés. De nem tudom kerülni az érzéseim.
Nem vagyok tündér. Semmit nem varázsolok ki a gyerekekből. Csak figyelek. Semmit nem teszek, csak értelmezem az érzéseiket és visszaadom nekik számukra is emészthető formában. Mert ez egy felnőtt dolga. Mert ez egy szülő dolga. A gyermek reakciói alapján átvenni az érzéseket, tartalmazni, megfogalmazhatóvá, kézzel foghatóvá tenni, és visszaadni nekik, mert az övék, viszont van, hogy csak mi értjük meg.
Több száz év telt el. És még mindig ugyanaz a kőkori elme lakik a modern koponyában. A felnőtt simán lehet túlméretezett csecsemő, de fordítva SOSEM. A gyerek NEM kis felnőtt. Lehet nagyon okos, lehet értelmes, lehet, hogy érettebb, mint a korosztálya. De gyerek. És mint ilyen, „tiszta lap”. Egy levél, ami az utókor szülötteinek íródik, és amit sokan szeretnének még elolvasni. Milyen jogon firkálja tele bárki hülyeségekkel?
A gyermekednek, a szavaid a szentírás. Kőbe vésett, visszavonhatatlan, örök érvényű igazság. A kisfiú, akinek azt mondják, sose nősüljön meg, mit fog gondolni, a szülei közötti szerelemről? Vagy a szerelemről általában? Mit fog gondolni a tiszteletről? Mit fog gondolni a nőkről? Biztonságban fogja érezni magát? Vagy minden áldott este harcot vív az ébrenmaradásért, mert akkor hallja, ha kirobban egy veszekedés, és még mielőtt az eldurvulna ki tud menni, „hízelegni” valamelyik félnek, hogy aludjon vele, megakadályozva, de legalábbis késleltetve így az esetleges válást? A biztonságos világa széthullását.
A kisfiú, aki azt érzékeli, hogy az apukája egy őstulok, aki az anyukáján táncol, mit fog gondolni a férfiakról? Vagy mit fog gondolni az anyukájáról? Biztonságban érzi magát mellette, vagy úgy érzi majd, hogy őt is neki kell megvédeni? Azt sosem látja, amikor apa van magán kívül, mert anya bántja…Mert tetszik vagy sem, bántja. Csak nem őstulok módjára, hanem finomabban, észrevétlenebben. Az emberi kapcsolatok két oldalasak. Oda-vissza van. Egyensúly van. Vagy nincs sehogy. Engem lehet, hogy kihasználnak, lehet, hogy vérig sértenek. De én meg hagyom, hogy kihasználjanak és engedem, hogy vérig sértsenek. Bármeddig jutunk, bármi történik, mindenhez legalább két fél kell. A felelősség ugyanakkora.
DE! Egy felnőttnek igenis tudnia kell kezelnie a saját érzéseit. Tudnia kell magában rendeznie, tudnia kell, hogy nem tolhatja át gondolkodás nélkül egy gyerekre, akinek még fogalma sincs, mit is kezdjen vele, csak a szétfeszítő fizikai tüneteit érzékeli. Vagyis dühös, agresszív, fél, szorong, valamitől, ami nemcsak, hogy nem sajátja, de még értelmezhetetlen is, ugyanis tizenévesek is alig jutnak el a megnevezésig. Olyan ez, mint háborúba indulni a láthatatlan sereg ellen. Találd el…
Egy felnőttnek tisztában kell lennie vele, hogy amennyiben rosszul választott, kit illet a felelősség. Egy felnőttnek, bárhogy bántják meg, egyben kell látnia, hogy ez az ember, ugyanaz, akit egykor szeretni tudtam valami miatt, bármivel gázolt is belém. Egy felnőttnek meg kell értenie, hogy attól, hogy férfiként és nőként, már nem működünk együtt, apaként és anyaként örökké kénytelenek vagyunk. Mert már ott a kapocs. Az a kapocs, aki számára apa és anya mindörökké ugyanazt az embert jelenti majd. És aki, ezt felnőttként képtelen megérteni, az majd csak találgat és felelőst keres, ha a kapocs megfeszül, eltörik, megreped.
“- Hogy lehet elérni, hogy mások szeressenek?
– Nem tudom.
– Na, mégis. Vegyünk engem. Engem szeretsz?
– Talán. (sunyi mosoly)
– Na és ha véletlenül igen, miért szeretsz?
– Mert törődsz és foglalkozol velem, amikor senki más nem?
– Akkor szerinted mivel lehet elérni, hogy mások szeressenek?
– Törődni kell velük.
– Igen drágám. Szeretni kell őket.”
(Tízből hétszer, ha szerencséd van, talán… De van, akinek ez is kevés…) Lehet, igen, lehet, hogy ezt gondoltam. De attól, hogy én csalódtam, nem firkálok más lelkébe keserű sorokat, hogy az enyémen könnyítsek. Óriási a felelősség.
Igen, szeretni kell. Bármi van.
Kedves pantera!
Dehogy veszem támadásnak, szívesen válaszolok.
Jelek mindig vannak. Ha már konkrétan ez a megcsalás dolog a kérdés, akkor megpróbálok erre reagálni. Két fél, a csaló és a megcsalt. Bűnöző, vagy elkövető és áldozat. Ez egyfajta játszma. Szerepek, és mint ilyenek bizonyos előnyökkel járnak. Az elkövető minden esetben hivatkozik valamire. Ritkán hallasz olyasmit, hogy megcsaltam, mert úgy volt kedvem. Mindig van valami, amit vagy nem kapott meg, vagy valami, amiből valamiképp menekül. Itt jön az a képbe, hogy máris fordíthatjuk a nézőpontot és válhat az elkövetőből áldozat. De ez csak egy kis kitérő volt, ne haragudj. Jöhet az áldozat. Ennek a szerepnek is megvannak a maga előnyei. Például lehet jogosan sajnálni és sajnáltatni saját magunkat, lehet okolni a külvilágot, lehet egy kicsit több törődéshez jutni és lehet találni egy megmentőt is, ami egy újabb, immár harmadik szerep.
Amikor egy egészséges, hosszútávú kapcsolatban félrelépés kerül a képbe, még mielőtt ez megtörténne, mindig vannak jelek. A csaló, mindig megpendíti a vészcsengőt, legalább egyszer. Jelezni kezd. Hahó, valami nem stimmel, törődj velem többet, változtassunk valamit, mert ez így nem oké nekem. Nyilván könnyebb lenne, ha ezt a mondatot kiabálná egyfolytában, de nem így van. Apró, pici jelzések ezek, ami arra utal, hogy örlődik, lelkiismeretfurdallása van, nem tudja mit tegyen, nem tudja merre billen a mérleg nyelve. Lehet ezeket nem észre venni, de olyan nincs, hogy valami a semmiből jöjjön. Nem szabad szemellenzősnek lenni. Ez igenis az áldozat hibája. Nem akarta látni, vagy nem akart hinni a szemének. Egyfajta struccpolitika. Várt, hogy a dolgok majd rendeződnek maguktól, mert hiszen egy pár vagyunk, ennek így kell lennie. De mindenért tenni kell mindkét félnek. Úgy egy jó és stabil kapcsolatért, mint egy félrelépésért is. Persze az, aki épp aktívan sajnálja magát, ezt sosem ismerné be. Az áldozat szerepből való kigyógyulás onnan indul, hogy be tudom ismerni, hogy azért, hogy idáig eljussunk, nekem is asszisztálni kellett, hiszen együtt jöttünk végig az úton. Be kell látni a felelősséget. Ha egyedül nem megy, akkor együtt, megbeszélve, megkérdezve, tisztázva. Az elvarratlan szálak senkinek nem tesznek jót.
Az pedig, hogy ki mit tesz/tenne meg az együttlétekkor ismét más tészta. Sok esetben azért nem kérdezik meg, mert szégyenlik, vagy félnek a másik reakciójától. De utalások akkor is vannak. Ha nem is konkrétan, legalább arra, hogy valami másra is vágynának. Aki elfogadó és lehetőséget teremt arra, hogy ezek a vágyak kimondhatóvá váljanak, az még ha nem is vállal be mindent, eljut a kompromisszumig.
Értem én ezt a néma gyereknek az anyja se érti a szavát dolgot, de süket szülőhöz a beszélni képes gyereke se szól…
Klau
Kedves Klaudia!
Értem, hogy mit szeretnél a cikkeddel kifejezni, és alapvetően egyet is értek vele, de közelebb érzem magamhoz Gergő hozzászólását.
Amire konkrétan reagálni szerettem volna, az a mondatod, amiben azt írod, hogy “ha a férj félrelép, akár a szomszéddal, akár nem, nem lehet egy az egyben csak őt hibáztatni. Az emberi kapcsolatok legalább két oldalúak.”. Engem mindig meglep ez a hozzáállás. Hány olyan kapcsolat van, amiben az egyik fél azt hiszi, hogy minden rendben van, mert nincs veszekedés, működik a házasélet, közös programok vannak, vidám beszélgetések, stb. és egyszercsak kiderül, hogy az egyik félnek viszonya van. Vagy amikor arra hivatkozik a férj, hogy a feleség biztos nem csinálná ezt meg azt az együttlétekkor. És megkérdezted a feleségedet? Ja, nem?! Akkor honnan tudod?
Ilyenkor miben látod a másik fél “hibáját”?
Remélem nem veszed támadásnak a hozzászólásomat, de nagyon megörültem, hogy találtam egy ilyen lehetőséget, és megkérdezhettem ezt 🙂
Üdv.
“pantera”
Kedves Gergő!
Nyugodtan kotyogj bele, értékelem az aktivitást és az értelmes, elgondolkodtató hozzászólásokat, ahogyan a kritikát is, amennyiben jogosnak gondolom.
Viszont én azt egy szóval sem mondtam és nem is mondanék ilyet, (mert az szerintem is hülyeség lenne,) hogy együtt KELL maradni bármi van. A gyerek azt is megérzi, ha a kapcsolat nem őszinte, ha tabu van, amiről nem lehet beszélni, ha valami nem stimmel, szinte azonnal. Olyan vevőkéik vannak, amiket mi elfelejtünk használni.
DE! Továbbra is fenntartom, hogy a férjem én választottam, ha csak nem álltak fegyverrel mögém, tehát a felelősség is az enyém. Ha a férj félrelép, akár a szomszéddal, akár nem, nem lehet egy az egyben csak őt hibáztatni. Az emberi kapcsolatok legalább két oldalúak. Abban, ahogy a dolgok kifutnak, mindig mindenkinek van felelőssége. És szerintem általában véve sincs olyan, hogy hibás. Olyan meg pláne nem, hogy valakit, tegyen az bármit is, gyűlölni kellene. Vagy akkor gyűlölhetem magam is…
Amiről te beszélsz, az a megszokás. Attól még lehet valakit gyűlölni, hogy megszokásból, meg a körülmények szülte mellette vagyok. Az a szeretet, vagy szerelem, amiről én beszélek azon alapul, hogy megpróbálom megérteni a másikat, vajon mit miért tett, tudom helyén kezelni a saját felelősségem és képes vagyok belátni, hogy az az ember, akire pillanatnyilag haragszom, ugyanaz, akit valamikor valami miatt tudtam szeretni és tisztelni. Innen meg már csak egy lépés a felidézés. Elfogadás.
Mindenkit lehet szeretni és mindenki arra vágyik, hogy szeressék.
Bocs hogy bele kotyogok, de nem feltétlenül értek veled egyet! Azt írod szeretni kell. Bármi van. Mit mondasz akkor amikor egy családban megszületik a második gyermek, s a születés után egy héttel derül ki, hogy apuci a szomszéd asszonyt műszereli több mint egy éve? Én bizony fognám magam és azonnal otthagynám! Sajnos nem ez történt, mert a család ugyan azt a (kérlek ezért ne haragudj meg) hülyeséget szajkózza amit Te is írtál, csak nem ebben a megfogalmazásban, azaz hogy szeretni kell bármi van. Mert már ott a két gyerek, mi lesz így, ki fog így szeretni? Ez nem így van! Ennek nem kellene így lennie, csak sajnos ezt hozzuk magunkkal, ez van belénk nevelve. Nem kell mindenáron szeretni, sőt az ilyen embert gyűlölni kell! A magam részéről egyetértek veled abban, hogy egy kapcsolathoz a kölcsönös megértés a legjobb út, az egymással törődés, de ha ez az egyik fél részéről nincs meg, akkor ahogy nagymamám mondata mindig, olyan szekér után nem futunk amelyik nem vesz fel! A kölcsönös megértést, törődést, mindkét félnek tudnia, éreznie, tennie kell! Ha ez nincs meg, nem szabad erőltetni, mert bár rövid távon megoldást találhatunk a problémára, hosszú távon, egy lehetséges boldogságtól vesszük el a lehetőséget. Hiszen minden sarkon van valaki aki szerethető, s aki ugyan úgy viszont szerethet. Csak azért nem fogok szeretni valakit, mert őt már szeretem egy ideje, megszoktam, igaz ő nem szeret már jó ideje viszont, de hát istenkém, nekem ez jutott. Megértem amit írtál, s a jelentős részével teljesen egyet is értek, de a záró mondatod bizony elég dogmatikusra sikeredett. Mindezek mellett gratulálok a bloghoz, nagyon kellemes olvasgatni!
Üdv
Gergő