– Nekem nem lesznek.
– Hogy-hogy?
– Apa azt mondta, hogy soha ne nősüljek meg. És én nem is fogok.”
Matyi 6 éves múlt. Az apukája 40 is… Biztosan halálosan szerelmes az anyukába.
„- Nem szeretek apánál lenni.
– Hogy-hogy?
– Csak. Nem szeretem apát.
– Édesem, két hete költöztetek el, olyan nincs, hogy eddig szeretted és most már egyszerűen csak nem. Nekem hiányozna az apukám. Mi történt?
– Nem hiányzik. Nem szeretem.
– Haragszol rá?
– Nagyon.
– Miért?
– Mert megbántotta anyát.
– Miből gondolod?
– Anya mondta.”
Bazsi 7 éves. Az anyukája 38. Sajnos újabban belé szerelmes.
Néhány napja egy aggódó anyuka telefonált, hogy a kisfia, Domi, azt mondta szeretne meghalni és azonnali segítségre van szüksége. Domi 9 éves, és körülbelül ennyi perce ismertem, amikor már mellettem zokogott.
„- Rosszabodott a betegségem. Ha tovább romlik, meg kell műteni. És akkor lehet, hogy meg fogok halni.” – patakokban potyogtak a könnyei.
Nem. Dominiknak eszébe sem volt kárt tenni magában. Dominik rettegett, hogy meghalhat. És erre az anyukája is rájöhetett volna, ha kicsit figyel rá.
Előre is elnézést szeretnék kérni, ha túlzottan erős hangvételű lesz ez a bejegyzés. De nem tudom kerülni az érzéseim.
Nem vagyok tündér. Semmit nem varázsolok ki a gyerekekből. Csak figyelek. Semmit nem teszek, csak értelmezem az érzéseiket és visszaadom nekik számukra is emészthető formában. Mert ez egy felnőtt dolga. Mert ez egy szülő dolga. A gyermek reakciói alapján átvenni az érzéseket, tartalmazni, megfogalmazhatóvá, kézzel foghatóvá tenni, és visszaadni nekik, mert az övék, viszont van, hogy csak mi értjük meg.
Több száz év telt el. És még mindig ugyanaz a kőkori elme lakik a modern koponyában. A felnőtt simán lehet túlméretezett csecsemő, de fordítva SOSEM. A gyerek NEM kis felnőtt. Lehet nagyon okos, lehet értelmes, lehet, hogy érettebb, mint a korosztálya. De gyerek. És mint ilyen, „tiszta lap”. Egy levél, ami az utókor szülötteinek íródik, és amit sokan szeretnének még elolvasni. Milyen jogon firkálja tele bárki hülyeségekkel?
A gyermekednek, a szavaid a szentírás. Kőbe vésett, visszavonhatatlan, örök érvényű igazság. A kisfiú, akinek azt mondják, sose nősüljön meg, mit fog gondolni, a szülei közötti szerelemről? Vagy a szerelemről általában? Mit fog gondolni a tiszteletről? Mit fog gondolni a nőkről? Biztonságban fogja érezni magát? Vagy minden áldott este harcot vív az ébrenmaradásért, mert akkor hallja, ha kirobban egy veszekedés, és még mielőtt az eldurvulna ki tud menni, „hízelegni” valamelyik félnek, hogy aludjon vele, megakadályozva, de legalábbis késleltetve így az esetleges válást? A biztonságos világa széthullását.
A kisfiú, aki azt érzékeli, hogy az apukája egy őstulok, aki az anyukáján táncol, mit fog gondolni a férfiakról? Vagy mit fog gondolni az anyukájáról? Biztonságban érzi magát mellette, vagy úgy érzi majd, hogy őt is neki kell megvédeni? Azt sosem látja, amikor apa van magán kívül, mert anya bántja…Mert tetszik vagy sem, bántja. Csak nem őstulok módjára, hanem finomabban, észrevétlenebben. Az emberi kapcsolatok két oldalasak. Oda-vissza van. Egyensúly van. Vagy nincs sehogy. Engem lehet, hogy kihasználnak, lehet, hogy vérig sértenek. De én meg hagyom, hogy kihasználjanak és engedem, hogy vérig sértsenek. Bármeddig jutunk, bármi történik, mindenhez legalább két fél kell. A felelősség ugyanakkora.
DE! Egy felnőttnek igenis tudnia kell kezelnie a saját érzéseit. Tudnia kell magában rendeznie, tudnia kell, hogy nem tolhatja át gondolkodás nélkül egy gyerekre, akinek még fogalma sincs, mit is kezdjen vele, csak a szétfeszítő fizikai tüneteit érzékeli. Vagyis dühös, agresszív, fél, szorong, valamitől, ami nemcsak, hogy nem sajátja, de még értelmezhetetlen is, ugyanis tizenévesek is alig jutnak el a megnevezésig. Olyan ez, mint háborúba indulni a láthatatlan sereg ellen. Találd el…
Egy felnőttnek tisztában kell lennie vele, hogy amennyiben rosszul választott, kit illet a felelősség. Egy felnőttnek, bárhogy bántják meg, egyben kell látnia, hogy ez az ember, ugyanaz, akit egykor szeretni tudtam valami miatt, bármivel gázolt is belém. Egy felnőttnek meg kell értenie, hogy attól, hogy férfiként és nőként, már nem működünk együtt, apaként és anyaként örökké kénytelenek vagyunk. Mert már ott a kapocs. Az a kapocs, aki számára apa és anya mindörökké ugyanazt az embert jelenti majd. És aki, ezt felnőttként képtelen megérteni, az majd csak találgat és felelőst keres, ha a kapocs megfeszül, eltörik, megreped.
“- Hogy lehet elérni, hogy mások szeressenek?
– Nem tudom.
– Na, mégis. Vegyünk engem. Engem szeretsz?
– Talán. (sunyi mosoly)
– Na és ha véletlenül igen, miért szeretsz?
– Mert törődsz és foglalkozol velem, amikor senki más nem?
– Akkor szerinted mivel lehet elérni, hogy mások szeressenek?
– Törődni kell velük.
– Igen drágám. Szeretni kell őket.”
(Tízből hétszer, ha szerencséd van, talán… De van, akinek ez is kevés…) Lehet, igen, lehet, hogy ezt gondoltam. De attól, hogy én csalódtam, nem firkálok más lelkébe keserű sorokat, hogy az enyémen könnyítsek. Óriási a felelősség.
Igen, szeretni kell. Bármi van.
